Többszörös saját tapasztalat, és még többszörösebb az ismeretségi kör lévén, hogy amikor egy multinál a külföldi főnökök kivonulnak a helyi vezetésből és átadják helyüket a magyar kollégáknak, valahogy elromlanak a dolgok. Olyanok, amik miatt jó volt az adott helyen dolgozni és inkább múlik hozzáálláson, mentalitáson, mint pénzen. Légkör, bizalom, bánásmód, tisztelet, rugalmasság...

Az egyik korábbi helyemen jött egy nagyon okos ember, akinek a kutatásait a cég fizette. Az volt a témája, hogy különböző feltételek biztosítása vagy éppen elmaradása hogyan dollárosítható a cég haszna szempontjából. Olyanok szerepeltek benne, hogy mennyivel több selejtet termelnek azok a dolgozók, akik otthon felejtik az ebédjüket, vagy reggel nincs idejük kávét inni, hóvégén nincs pénzük a céges büfében vásárolni vagy otthon konfliktusuk van a munkahelyi elvárások miatt és sorolhatnám. Ugyanígy, a másik oldalon, hogy hogyan növeli a profitot, ha a dolgozó lelkesen jár be, a cég biztosítja az ételt, folyadékot, családi programokat szervez, beszámol a céget érintő változásokról, döntésekről, kikéri a dolgozók véleményét ezekről vagy egyszerűen csak rugalmasan bánik az embereivel magánéleti problémák esetén.

Amikor a kutatásnak vége lett, akkor ki is adott egy könyvet erről, majd a cég felkérte, hogy járja a világot és mindezeket mesélje is el a dolgozóinak.

Aztán egyre kevesebb külföldi vezető érkezett, helyüket átvette a magyar vezetés az "örüljön, hogy dolgozhat" mentalitással. És az a cég, amelyik korábban folyamatosan elszívta a talpraesett munkaerőt a többi környékbeli cégtől, nem kevés fejfájást okozva azoknak, átalakult egy „lehetne rosszabb is” kategóriájú munkahellyé.

Az egyik érezhető különbség a bizalomban van. A legtöbb magyar főnök szemében a beosztott valójában gyerek, akit az okos főnöknek kell meggátolnia abban, hogy elkanászodjon. A dolgozó mindig elkanászodik, ha nem figyelnek rá elég szigorral. És a megelőzés eszköze is a szigor. (Annyi igazság tényleg van benne, hogy a tapasztalatom az, hogy ha valakivel úgy bánnak, mint a hülye gyerekkel, akkor úgy is fog viselkedni. És ha a bizalom megrendült, vagy sosem volt, nagyon nehéz felépíteni.)

Ugyanígy, általános szemlélet, hogy a dolgozó csak akkor dolgozik, amikor látják. Ebből következik, hogy hiába a pozitív visszajelzés, hiába nincs lemaradása, hiába a sok túlóra extrák miatt, ha nem látja senki, akkor nincs rá bizonyíték, hogy dolgozott, vagyis, jó eséllyel nem dolgozott. A dolgos dolgozó egyik ismérve egyébként is az, hogy nem túl vidám, inkább lestrappált. Ezért kerülnek előnybe a látványos szenvedők, akiknek munkaidejének nagy részét a látványos szenvedés teszi ki, míg a kollégái húzzák az igát helyette is.

Aztán ott a kollektivizmus-mánia. Egyen szabályok, egyen feltételek, egyen tolerancia az egyenlőség nevében, pedig, az egyenlőség nem a szabályozottságban, hanem a rugalmasságban rejlik. A nyolctól ötig mindenkinek, nincs kérdés, lehet, hogy jó annak, akinek se kutyája, se macskája, társaságban akkor van, amikor egy órás ebédidőt tarthat a kollégáival, de oltári szivás a tömegközlekedő vidékinek vagy a kisgyerekes anyukának. Pláne olyannak, akinek a közvetlen munkatársai a bolygó másik felén vannak, mert úgyis kénytelen korábban kezdeni, vagy tovább maradni. És ezekben az esetekben már nem is beszélhetünk egyenlőségről, ugyebár.

Ha 40-50 emberből 5-6 renitens, akkor velük kéne elbeszélgetni, mégis mindenki kapja a büntit azzal a felkiáltással, hogy "úgy tűnik, hogy az emberek nem elég érettek". Ha a többi 45 morcos lesz miattuk, talán tanulnak belőle. Vagy nem. A többi 45 biztos nem. De tapasztalatom szerint az az 5-6 sem, csak újabb motivációt kapnak arra, hogy miért viselkedjenek tényleg hülye gyerekként.

Biztos az önbizalomhiány teszi, de a magyar főnökök többsége kontroll-buzi. Vagy olyanokban is ő akar dönteni, amit nyugodtan ráhagyhatna a hozzáértőbbekre, vagy kitalál mást, amin lehet gyakorolni. (Lásd a főnököt, aki tollal, papírral ül az irodában 7:59-től, hogy felírja, hogy ki késett 1-2-3, netán több percet, hogy aztán dörgedelmes levelet írjon a várható büntetésről, ha ilyen még egyszer előfordul, kit érdekel, hogy egyébként a dolgozók tele vannak túlórával és jól dokumentált, hogy több emberre szól a meló, mint ahányan vannak.)

A jó főnöknek tekintélye van. Csak nálunk sokszor elfelejtik, hogy a tekintélyt legfeljebb kiérdemelni lehet (tapasztalattal, hozzáértéssel), kikényszeríteni nem nagyon. Itthon valamiért meg szoktak elégedni a kikényszerített látszat-tisztelettel. Aztán csodálkoznak, hogy a szemükbe mosolyog mindenki, de nem nagyon veszik komolyan.

Aztán meg tipikus szituáció, hogy valami jövőbeni tervről a dolgozó felveti a lehetséges hibaforrásokat... Mindenkori külföldi főnökeimnél az a tapasztalatom, hogy vagy elmondják, hogy mivel készülnek kiküszöbölni, vagy megmagyarázzák, hogy miért nem tartják jogosnak, vagy megköszönik. Magyar főnököknél meg sablon válasz, hogy a döntés már megvan, ha mégis lesz gond, majd akkor foglalkoznak vele. Ha előjön, akkor persze a plusz meló és a szívás a beosztottra hárul, nincs se bocs, se tanulság.

Open door policy magyar módra? Természetesen, amíg olyan jellegű problémáid vannak, hogy leellett a kutyád, anyós kihívta a vízvezetékszerelőt, vagy Feri állandóan lekapcsolja a villanyt, vagy Marika mindig csúnyán néz, netán irgumburgum valamelyik ügyfél. Ennél komolyabb dolgokban a dolgozó kizárt, hogy kompetens legyen.

Persze, lehetne még sorolni és mondjuk egy multi környezet még mindig istenes egy magyar munkáltatóhoz képest, csak éppen az évek során, annyi emberrel találkoztam, aki kezdte lelkesen, nem kergetett hiú ábrándokat az önmegvalósításról, pusztán azért csinálta a melóját rendesen, mert ha már ott van, jól akarja csinálni, aztán ez szépen, lassan leépült és átvette a helyét a "valamiből élni kell", "megcsinálom annyira, hogy ne lehessen belekötni, a többit meg lesz*rom". És a változás egyetlen oka annyi volt, hogy a vezetés egyre inkább magyar kézbe került.

Néhány kulcsszó a szakirodalomból, ami sokat javítana a helyzeten:

Communication for Leaders
Delegation
Emotional Intelligence
Work/Life Integration
Team Leadership
Change Leadership
Conflict Management
Feedback
High Performance Teams
Motivation
Role of the Manager
Derailment Factors
Informed Judgment
Earning Trust

- A barátnőd nem jött?
- Nem. Kérdeztem tőle, hogy akar-e jönni, de erre ő... Nem tudja, nem akar zavarni. Mondtam neki, hogy nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy akar-e jönni vagy sem. Mi készülődünk, addig döntse el. Erre ő, hogy ott lesz X meg Y is és lehet, hogy a többiek sem örülnének neki, hogy ha menne. Hát, mondom, jó, akkor ne gyere és eljöttünk.
- Jah, úgyhogy otthon hagytuk.
- Most mi olyan bonyolult ebben? Felteszek egy kérdést, azt várom el, hogy értelmesen válaszoljon: egy igennel vagy nemmel.
- Teljesen igazad van. Ha nem tudja eldönteni, akkor rá kell hagyni.
- Jah. Ha nem tudja értelmesen megmondani, hogy mit akar, akkor nem tudok vele mit kezdeni. Ne már nekem kelljen kitalálnom, hogy mit akar. De most komolyan... Én tehetek róla, hogy kérdezek valamit, ő meg nem képes egy egyszerű, logikus választ adni rá?
- Ne rágódj rajta, tényleg neked volt igazad.

Vagy valami hasonló.

Konklúzió:
* A nők és a férfiak teljesen máshogy kommunikálnak. A férfiak inkább tényszerűen, a nők meg inkább emocionálisan. Ezt elfogadhatjuk ténynek, ugyebár.
* Ebben az esetben adott egy fiatal csajszi, akiben ez még nem tudatosodott, ösztönösen kommunikál. És adott egy fiatal srác, aki szintén.
* A kapcsolatuk kimenetele eléggé borítékolható és az is, hogy milyen témakörből ered majd a szakítás oka.
* De ez a beszélgetés akkor is hímsoviniszta. A feltett kérdés tényleg egyszerű, de az adott válasz sem kevésbé értelmes. Annyira értelmes, hogy több is benne van, mint amit a kérdező várt. Van benne egy igen és egy kérés, hogy légyszi, erősítsd meg, hogy tényleg szeretnéd, ha mennék veletek, mert nem tudok rajtad kiigazodni. Sőt. Ha ismerném őket, talán még az is meglenne, hogy esetleg visszautalás is volt benne egy korábbi, hasonló szituációra, amikor a csajszinak kétségei voltak, vagy valami nem esett túl jól és így, utólag is szeretne egy megerősítést hallani a jövőbeni hasonló helyzetekre.
Hímsovinisztává meg az teszi, hogy a csajszi válasza egyértelműen értelmetlennek lett nyilvánítva, a srác pedig abból indul ki, hogy ha mégis akart volna jönni, akkor megkapta méltó büntetését, mert ugye, mit érdemel az a bűnös, aki nem hajlandó elfogadni, hogy a férfi logika felsőbbrendű, mint a női, tehát ha vele beszélget, mellőzze a saját, ösztönös kommunikációs stílusát és használja a férfiét, ne a a másiktól várja el, hogy lealacsonyodjon odáig, hogy meg kelljen próbálnia értelmezni egy másfajta logikát, mint a sajátja. Mert ugye, azt, hogy mi a logikus válasz, azt értelemszerűen a férfi dönti el, nem a nő, nem is együtt és olyan sem lehet, hogy van, amikor az egyiké, van, amikor a másiké, uram bocsá' mindkettő is lehet logikus a maga módján. Ha a nő nem akar konfliktust, ideje felnőnie a férfi gondolkodásához. Ha a férfi nem akar konfliktust... Akkor ilyen helyzetben nem sok mást tehet, mint hogy vagy félreáll vagy beleáll.

Egy feminista tipp:
Persze, tanuljon bele a nő, hogy a férfi logika más, de tanuljon bele a férfi is, hogy a női logika is más. Nekem ez lenne az egyenrangú.

Érthetetlen, hogy hányan bedőlnek ennek az ökörségnek világszerte, mikor nem kell tudósnak lenni, elég már egy minimális tudás annak kiszűréséhez, hogy az egész úgy baromság, ahogy van. De ha nincs, akkor is ott a google: csak úgy ömlenek a cáfolatok, amiket mások kikapartak. Magyarországon úgy tűnik, nem szúrja még annyi ember csőrét, de pl. angolul tömegével lehet ilyet találni. Akiben van minimális ellenállás az agymosással szemben, az egyébként is esélyes, hogy kutakodással kezdi, mielőtt az egész sztorit elkezdi benyelni.

Az alábbi linket azért kedvelem, mert elég alaposan végigveszi a különböző részeket, forrással, egyenként cáfolva a ténynek feltűntetett kacsákat, amikre aztán a film mondanivalója, a következtetések, meg a film hívőinek világlátása épül. Nem fogom az egészet szó szerint lefordítani (bár a szerző szerint, a cikkek szabadon terjeszthetők), ha valakit érdekel, egy kis nyomozással, ki tudja bővíteni magának. Vagy ha nem tud angolul, keres más nyelven, segítséget kér, netán beletanul a google fordító használatába...

Szóval, a nevezett cikksorozat itt kezdődik az első résszel:
http://conspiracies.skepticproject.com/articles/zeitgeist/part-one/

Amit pedig kiemelnék belőle, az ehhez a képhez kapcsolódik, mert már megjelent a magyar neten is. (Érdemes nézni, hogy ki nyeli be kritika nélkül..) Lényegében összefoglalja azt, ami hasonlóságot a Zeitgeist film talált Hórusz, egyiptomi isten és a názáreti Jézus között, amire alapozva aztán "lerántja a leplet" a keresztény vallásról.

Ennél bővebb lista is található neten, az viszont túl hosszú lenne egy alkalomra.
http://conspiracies.skepticproject.com/articles/zeitgeist/part-one/

Szóval, amiket a kép állít:

1. Hórusz a szűz Ízisztől született. 

Hát, nem. Hórusz apja Ozirisz volt, akit megölt Széth, a testvére. Ízisz varázsláshoz folyamodva összeszedte Ozirisz darabjait, életre keltette, csak a pénisze nem került elő, ezért helyette egy arany péniszt adott neki, amivel meg tudta termékenyíteni. Vagyis, az apa ismert, Ízisz nem volt szűz, Hórusz nászból fogant.

2. Mindketten december 25-én ünneplik születésnapjukat.

Hát, nem. Jézus születésnapját eredetileg január 6-án ünnepelték, 325-ben a niceai zsinat tette át december 25-re, hogy egybeessen az egyik legnagyobb pogány ünneppel, a Napisten születésének ünnepével, ezzel is segítve a keresztény vallás elfogadását. Jézus egyébként is feltehetően valamikor tavasszal születhetett.

Hórusz születésnapjára több számítás is van, ezek szerint eshet a mai naptár szerinti júliusra, augusztusra, októberre, de december 25-re semmiképpen.

3. Csillag jelezte 3 bölcsnek Hórusz születését, akik ez alapján aztán meg is látogatták.

A Hórusz legendákban nincs szó se csillagról, se bölcsekről, legkevésbé háromról.

4. Egyiptomba menekítették.

Egyiptomból? 

5. Gyerekként templomban tanították, 30 évesen megkeresztelték.

Hát, nem. Ez az egész csak kitaláció. Anup egyébként is Anubisz egy másik neve volt.

6. Hórusznak 12 tanítványa volt.

Hát, nem. Jézusnak tényleg 12 volt, de nem a csillagjegyeket jelképezte, hanem a 12 zsidó törzset. Hórusz követői ("Hórusz fiai") négy (más forrás szerint hat) fél-istenből és 16 emberből álltak, rajtuk kívül volt még egy ismeretlen számú hadserege.

7. Hórusz is csodákat tett és járt a vízen.

Ilyesmi nem ismert.

8. Feltámasztotta El-Azuruszt.

Hát, nem.

9. Hórusz is hegyen "változott át".

Persze. Elvesztette az egyik szemét. Ez azért nem ugyanolyan átváltozás, mint hogy Jézust megkísértette a sátán.

10. És a nevek, amikkel illették... (Pl. "Isten báránya", "Megváltó", stb.)

Ezek közül egyik sem ismert Hórusszal kapcsolatban, csak az összeesküvés elméletek szerint. A megváltó "Messiah", egyébként is héber eredetű szó. Ugyanilyen bullshit a "Son God" és a "Sun God" összemosása, aminek csak angolul van értelme.

11. Hóruszt keresztre feszítették.

Hát, nem. A kereszthalál egyébként is római találmány. Ráadásul, Hórusz, a legenda szerint valamikor gyerekkorában halt meg egyszer, egy skorpió csípésétől, de Thot életre keltette. Többé sosem hal meg, legkevésbé kereszten.

12. Sírba temették, mint Jézust.

Ha nem halt meg, úgy elég nehéz volt.

13. Három nap után Hórusz is feltámadt.

De mivel nem halt meg, ezt is elég nehéz volt.

És még lehetne sorolni azokat, amik a nagyobb képen, illetve a Zeitgeist első részében szerepelnek. 

Végül, jó olvasást még néhány további linkhez a témában, természetesen, a teljesség igénye nélkül. Valakinek nem elég ennyi, bármikor talál még, csak keresni kell. :)

http://skeptoid.com/episodes/4196http://smashingtelly.com/2007/11/08/zeitgeist-the-greatest-lie-ever-told/

http://www.skeptic.com/eskeptic/09-02-25/#feature 

http://www.gotquestions.org/zeitgeist-movie.html

http://ri-ir.org/2011/11/22/zeitgeist-far-right-conspiracy-theories-and-occupy-wall-street/ 

http://thethirdestate.net/2010/03/zeitgeist-exposed/http://warp.povusers.org/grrr/tools_against_conspiracy_theories.html 

http://www.jonsorensen.net/2012/10/25/horus-manure-debunking-the-jesushorus-connection/ http://thedevineevidence.com/jesus_similarities.html

- Ezzel nagyon megbántotttál.
- Ez nem igaz.
...
- Nekem lenne kedvem szexhez.
- Ez nem igaz.

Megfejtés: A különbség csak annyi, hogy az első elő szokott fordulni, a második meg nem nagyon.
Egyébként mindkettő arról szól, hogy az egyik elmondja, hogy mit érez, a másik meg úgy gondolja, hogy neki joga van elbírálni annak megalapozottságát. Ahelyett, hogy értékelné a közlés információtartalmát vagy egyszerűen csak tudomásul venné.

Az esemény maga is megér több bejegyzést a gazdagságával, de most inkább az egyik hozzászólásról Szigeti Tóth Jánostól, mert egyszerűen, akkor és ott úgy éreztem, hogy aranyba kéne önteni a szavait.

Valamennyire mindig is követtem a hazai eseményeket, közéletet, mármint vagy többé vagy kevésbé, de amikor kevésbé, akkor sem sok mindenről maradtam le. Nincs benne entellektualizmus, tényleg csak annyira, amennyire úgy éreztem, hogy az életembe vág. Mégis gyakran támad az a benyomásom másokkal való beszélgetés után, hogy emlékszem mi volt 10 éve, húsz éve, a beszélgető partnerem meg hol volt eddig? Régóta érzem úgy, hogy a zemberek, a közélet eljut odáig, hogy leírja a történéseket, elemezze, hogy miért ez történt (egyfajta 3 napos politikai memória szintjén), mi lesz a lehetséges következménye, de odáig még nem, hogy egyáltalán hogy alakulhatott így, mi az egész gyökere és mi az, ami tényleges kiutat adhat a helyzetből.

Személyes felismerésemet Grundtvigtól kölcsönöztem, aki nem szó szerint idézve, de valami olyasmit mondott, hogy az emberekre nem lehet rászabadítani a demokráciát és az önrendelkezést anélkül, hogy fel ne nevelnénk őket az ezzel járó felelősséghez. Mert önrendelkezni nem szimpla jog, hanem felelősség. Meg olyasmiket is, hogy nem az államrendszer határozza meg a benne élők életminőségét (sokat tehet érte, de az alapja nem ezen múlik), hanem az emberek maguk. Egy egyszemélyes irányítású országban is lehet úgy élni, hogy minden adott a boldogulásodhoz és a vezetők nem mernek ujjat húzni a tömeggel, és demokráciában is lehet igény az emberekben arra, hogy önként és dalolva lemondjanak, felajánlják magukat, önrendelkezésüket és boldogulásukat egy ezzel visszaélő harácsoló, elnyomó csoportnak.

Ha csak Magyarországot nézem, közel 10 millióan vagyunk pár száz ember ellen és a pár száz ember kényszeríti bele a 10 milliót egy olyan világba, amit a 10 millió, de legalábbis, a többsége nem akar. Pedig, ha a gyakorlatban nézzük, egy mezei kontakt harcban mennyi esélye sem lenne ennek a néhány maroknyi embernek a többséggel szemben? Miért hagytuk mégis, hogy így legyen?

És Szigeti Tóth János, mint oázis a sivatagban, én meg ittam a szavait, amiket egyébként csak az egész hozzászólásának a margójára szánt. A művelődés fontosságáról, hogyan függ össze a művelődés a demokráciával és, hogy mekkora bajok vannak ezen a téren nálunk, ahol a felnőtt lakossággal is kellene valamit kezdeni. Mert enélkül nem megy.

Sokat gondolkodtam a pedagógus vénámmal a dolgokon és arra jutottam, hogy amit az oktatási rendszer tesz, az első és legfontosabb elemként a kor társadalmi nézetei szerint, újra termeli a következő generációt úgy, hogy a szülők hagyományait folytassák. Azt, hogy Finnország olyan, amilyen és hogyan gondolkodnak az emberek, már az oviban szívják magukba a gyerekek. Amitől annyira olyan a dán demokrácia, amilyen, azt már a kisgyerekek is tanulgatják. Vagy ellenpéldaként, mint ahogy tudatosság nélkül is, pusztán a közgondolkodásból és hagyományokból merítve, de Szaúd-Arábia is újratermeli a maga társadalmát.

Nem, nem könyvekből tanulják az újabb és újabb generációk, hanem abból, ahogy a felnőttek, a szülők, az intézmények és a nevelők bánnak velük, a helyzetek, amiket teremtenek nekik, a bánásmód, ahogy a kibukkanó igazságérzetüket kezelik, a feladatok jellegén keresztül, vagy éppen ahogy az autonómiájukat tiszteletben tartják.

És mi van nálunk? Ovitól kezdve egy verseny a következő szintig, ahol MINDIG előnnyel indul a jó, rendezett és agilis környezetből érkező gyerek és már itt beleütközik az első falakba az, akinek ez nem adatik meg. A tanár kiáll órán, megosztja nagy tudását, irányít, felemel vagy csak szeretne felemelni, de köszöni, de nem kér reflexiót. Vitatkozni vele, egy az egyben pofátlanság.

A gyerek egyéni teljesítménye számít, egyéni feladatokat kap, amiből hamar megtanulja, hogy neki a többiek valahol konkurencia is, hiszen, nem elég megtanulni az anyagot, de számolnia kell azzal is, hogy ha aznap sokan kapnak ötöst, az ő teljesítménye akaratlanul is csak négyest fog érni, míg egy szerencsésebb napon, ha mindenki kettest, hármast kap, ugyanazért csodaszép, dicséretes ötöst is kiérdemelhet. Nem, nincs objektivitás, fizikai képtelenség. A tanár kegyességére van legtöbbször bízva, hogy aznap éppen merre billen a jegy, hát nem árt a jobbik arcot mutatni felé, megfelelni az elvárásainak messzebbmenően is, mint, hogy megtanuljuk az anyagot, mert ez a kialakított kép igen is, bele fog számítani a jegybe, az iskolai sikerekbe. A magunkról kialakított képet pedig befolyásolják a többiek is. Az iskolai sikerekhez elengedhetetlen a behódolás képessége.

Kimondva vagy kimondatlanul, de nálunk minden gyerek megtanulja, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. A kezdő szintű, gyereki igazságérzet rendreutasítást eredményez, mert nem így, nem ebben a stílusban, ilyet nem illik, megütheted a bokádat, vagy pusztán "mert csak". Véleménye lehet, az egymással való dünnyögés szintjén. Persze, a diákönkormányzat kötelező, de nem árt kordában tartani. Az a legjobb, ha jól idomuló diákok alkotják egyébként is, akik nem ellenkeznek sokat.

A demokráciáról mit tanulunk? Egy definíciót a könyvben és esetleg pár szabadszájú tanár saját értelmezését. Közülük már egyre többen vannak olyanok is, akik szerint a demokrácia az, hogy "dögöljönmeggyurcsány". Pedig, a demokráciát nem lehet könyvől tanulni, csak és kizárólag TAPASZTALATBÓL.

És sorolhatnám a végtelenségig... Magunkra ismerünk? Felfogtuk, hogy 13-20 évet töltünk azzal, hogy túléljük az oktatási rendszert és aztán 40-50-60 évig leszünk felelősségteljes szavazópolgárok azok alapján, ahogy az iskolában szocializálódtunk?

Nem tudom megmondani, hogy miért hagytuk, hogy így legyen, csak azt, hogy miért alakult így. Ahogy a környezetemben figyelem az emberek véleményét az oktatásunkról, az iskolákról, reménytelennek tűnik a változás, de sokkal nagyobb probléma, hogy ha valami csoda folytán ma elkezdenénk, az igazi tömeg, aki tevékenyen változtathatna az ország sorsának alakulásán, ők már nem részesednek benne. Hát, ha mégis akarunk reményt a jobbra, akkor velük is kéne kezdeni valamit. Anélkül nem fog.

A remény abban van, hogy igen is megjelent az igény az emberekben az önrendelkezésre, még ha a többség nem is tudja ilyen cizelláltan megfogalmazni. Milla, Szolidaritás, ahol ilyenekkel addig soha nem foglalkozó gyerekes anyukák fordulnak a politika és közélet felé, az utca embere akar véleményt formálni, az összeesküvés elméletesek, akik háttérhatalomra fogják, hogy nem, nem akarnak kiszolgáltatott életet élni, a jobbikosok, akik azt hiszik, hogy a nemzeti tudatban keresendő az erő, hogy a szavuk hallatszódjon, az mszp-és panel prolik, akik összekeverik a nyugdíjemelést a biztonságérzetre való igénnyel. (Ne bántódjon meg senki, csak sarkítottam.) Van igény, kialakult, ezt látom, most azok kellenének, hogy kezdjenek ezzel az igénnyel valamit, akik nem irányítani akarják őket, hanem felemelni, hogy meg tudják fogalmazni, hogy mit is akarnak valójában. Hiszen, mindenki jót akar és mégis elvágnánk egymást torkát. Olyan kéne, aki meg tudja mutatni, hogy nem egymás ellen vagyunk, hanem igen is, a legtöbb dologban egyetértünk, hogy mindenki hozzá tudja tenni a maga kis részét és többet ne fordulhasson elő az, ami ma van.

Köszönöm, Szigeti Tóth János a kincset érő szavakat! Nagyon köszönöm!

- Azt olvastam és ez tényleg így van, hogy egy kapcsolatban nagyon fontos, hogy ügyeljünk arra, hogy a másik "szeretet tankja" fel legyen töltve. Mert hogy mindenkinek van ilyen szeretet tartálya és ha az kiürül, akkor a másiké is elkezd ürülni és végül annyira eltávolodnak egymástól, hogy már nem marad, ami összekösse őket.
- Tudod mi a vicces? Ha két évvel vagy két hónappal ezelőtt mond neked ilyet valaki, akkor simán kiröhögöd, hogy ez mekkora baromság, meg ilyen leánymagazinos áltudomány.
- Még három héttel ezelőtt is... de már nagyon kiokosodtam belőle.
- Igazából az a fontos, hogy megmaradjon a kommunikáció. Akkor mindent meg lehet beszélni és oldani. Ez két emberen múlik.
- Én értem mire gondol... Tényleg két emberen múlik, de a kommunikáció önmagában nem elég.
- Persze, hogy nem elég, mert mindenkinek más a "szeretet nyelve" és ezt is meg kell hozzá tanulni, mert nem ugyanazt érti az egyik, amit a másik. Van, akinek az a fontos, hogy dicsérjék, bátorítsák, akkor érzi magát szeretve, van, akinek a fizikai kontaktus, megint másoknak a tartalmas idő együtt.
- Igen, de az ember sokszor tud együtt lenni, de ettől még a problémákat meg kell beszélni. Az úgy nem megy, hogy a másik magában tartja, amikor valami gondja van. Persze, az is igaz, hogy ettől még szükség van arra, hogy az ember gyakran megölelje a másikat, közös, tartalmas programokat találjanak, hogy támogassák egymást, hogy éreztessék a másikkal, hogy szeretik.
- De figyelj... Te is most vagy okos, de amikor ezt tényleg kivitelezni kéne, akkor már nem jut eszedbe.
- De eszembe jut és szoktam is.
- Mikor szoktad? Mikor volt egyáltalán ilyen?
- Csomószor. De azt tudomásul kell venni, hogy nincs annyi pénzünk.
- Őszintén mondom, hogy nem nagyon szokott ilyen lenni. Ehhez nem kell pénz. Ezek nem megvásárolható dolgok. Nem kell nyaralni menni a tartalmas együttléthez.
- Azért az is fontos.
- Nem azon múlik. A tartalmas időhöz fantázia is elég.
- Olyat szoktam csinálni.
- Tényleg mondom, hogy nem. Nem nagyon tudok olyat visszaidézni. A bevásárlás nem tartalmas.
- Nekem az, mert addig is együtt vagyunk.
- Nekem nem, mert nincs benne semmi, amire utána jó visszagondolni. Pláne nem úgy, hogy miután megnéztük, amit te akartál és jönne az, amit én akarnék, akkor azt kell hallgatni, hogy menjünk már.
- Lehet filmet is nézni együtt.
- De ha csak arról szól, hogy bámuljuk a képernyőt, aztán utána nem is beszélgetünk róla, csak jön a következő film, aztán bealvás, az nem tartalmas.
- Megint úgy állítod be, hogy csak az lehet igaz, amit te mondasz.
- Te meg megint nekiállsz vitatni, amit érzek. Ahelyett, hogy örülnél, hogy elmondom, csak közlöd, hogy nem úgy van.
- Nem vitatom, amit érzel, de nem igaz, amit mondasz.
- Pedig csak érzem.
- Akkor rosszul érzed.
- De hogy lehet valamit rosszul érezni?
- Úgy, hogy ezt csak te érzed, de közben meg egyáltalán nem úgy van.
- Hát nekem meg erről tudod mi jut eszembe? A Beatricének volt az a száma... Az az egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismadár. Ült a fészekben és sírt, hogy "Nagyon éhes vagyok!" Mondtam neki, hogy "Ne legyél már annyira éhes, kismadár!" Ennyiben maradtunk.

Ennyiben maradtunk.

Érdekes felvetés reggelről: mitől lesz egy kapcsolatban egyenlőség a feminizmus szerint?

Nem bonyolult, egyébként. Csak nálunk akkora körítések vannak a nemi szerepek körül, pedig fele városi legenda kategória.

Az alap felállás, hogy egy nő és egy férfi sokban különbözik, de sokban nem. Egyébként, több dologban nem, mint sokan hiszik. Viszont, amikor azt nézzük, hogy mely adottságok okoznak konfliktust, jellemzően azzal találkozom, hogy a férfié ez van, ezt kell szeretni, meg ez vele jár és legfeljebb cinkos kacsintást érdemel. A nőé olyan, amiben fejlődnie kéne. A nők... A nők nem tudják érthetően megmondani, a nők sokszor nem is tudják érthetően megfogalmazni, talán maguknak sem. Egyébként tényleg csomó mindenben nem tudnak pont olyanok lenni, mint egy férfi. Ezért meg kéne tanulniuk máshogy csinálni... A férfi? Jah, a férfi nem érti mire céloz a nő, a férfi nem tudja kitalálni a nő gondolatait. Nekik ebben nem kell fejlődni, hiszen a hiba forrása a nőben van. Ha ők nem tudnak valamit úgy csinálni, ahogy a nő tud, az  adottság, ilyen a biológia. Ha a nő eredendően (ösztönösen) máshogy csinálja, mint a férfi, akkor fejlődnie kell. Na, ez így nem egyenlőség. Ebben a helyzetben látszólag a nő a gyerek, akinek jobbulnia kéne, de a valóságban a férfi az, hiszen ő az, akit el kell fogadni olyannak, amilyen és őhozzá kell idomulni és a felnőttnek kéne megtanulnia máshogy csinálni, de ugye akkor a nő a felnőtt kettőjük közül.

Ha egyenlőség lenne, akkor a férfi, amikor azzal szembesül, hogy nem érti, hogy mit vár el a nő, akkor nem a szemére veti, hanem elkezd azon gondolkodni, hogy talán azért van így, mert nő és ha így van, akkor a nőkre általában jellemző, viszont ha sokakra jellemző, akkor abban kell, hogy legyen logika, márpedig, ha logika van, akkor az tanulható is. Ha egyenlőség lenne, akkor nem az lenne a válasz, hogy nem értem, próbáld meg máshogy, hanem upsz, ezt nem értem, miért nem értem, hogyan tudnám megérteni? Vajon hogyan tudnék én tenni érte? A felnőtt azon is elgondolkodik, hogy ő maga hogyan csinálhatná máshogy.

A közös teendők. A nő mos, főz, takarít, a férfi meg szerel, cipel, javít, ez még nem lesz egyenlőség. Tapasztalatom szerint, a legtöbb pasi egyébként is hajlamos arra, hogy felosztja, hogy vannak a női munkák, meg vannak a férfi munkák. Ha a férfi munkákból nincs annyi, hát sajna, ez van, a nőnek pechje van, hogy neki meg van. Persze, sokan besegítenek, mert mégis így alakul az életünk. Attól még ott van, hogy ha én nem tudok olyan szépen mosogatni, mint a nőm, akkor az nem számít feladatnak, amit ő végez, hiszen inkább én teszek szívességet azzal, hogy nem vállalok olyat, amit nem tudok szépen csinálni, nem? Ott van a földön, fel kéne venni, de megértem, hogy fáj a hátad, hát várok kicsit, mielőtt szólok, hogy fel kéne venni. Ha a férfi munkahelye stresszes, sokat kell dolgozni, az felmentést ad a közös teendők alól napokra, hetekre, akár hónapokra, sőt, évekre is. Ha a nőnek stresszes meg időigényes, akkor csak egy-két napos felmentés jut. Vagy, oké, besegítek. (Attól még lehet, hogy elkél a segítség a besegítésben.) De ha anyukámnak csinálsz ajándékot anyák napjára, és nincs idő egyébre, akkor megvárlak vele. Majd ha lesz, besegítek (kivéve, ha stresszes a melóm), de megvárlak (max nem jön össze, hogy besegítek, mert nekem stresszes a melóm). Addig én is elfoglalom magam, pl. netezek, játszok, filmet nézek. Közben meg is dicsérlek, hogy ügyes vagy. Meg átölellek. Néha még egy-egy részbe bele is segítek. Na, ez sem egyenlőség.

Az egyenlőség az, hogy írunk egy listát, hogy milyen teendők vannak és azt szépen elosztjuk, arányosan. Ha a nő dolgozik többet, akkor azzal számolva, ha a férfi, akkor azzal. Ha valaki nem vállal valamit, amit szerinte nem tud jól csinálni, az nem lekerül a listáról, hanem komment nélkül átkerül a másik teendői közé. A határidőket észben tartani is egy feladat, meg hogy mit együnk holnap, mi hiányzik a hűtőből, kamrából, és hasonlók, nem csak a mosás, tankolás vagy teregetés. Aki kevesebb feladatot kap a közösből, az igyekszik számon tartani, hogy köszönettel tartozik a másiknak ezért! Ha fáradt vagy, akkor ne aggódj, megcsinálom az enyémen felül a tiedet is. Ha anyukámnak csinálsz ajándékot, addig én elmosogatok, meg kitakarítok. Ha hétfőn le kell adni az igazolást, akkor ezt én is észben tartom, ahelyett, hogy majd úgyis emlékeztetsz és akkor én meg megcsinálom. Na, ez lenne az egyenlőség.

És hogy miért számít? Ahol nincs egyenlőség, ott nincs tisztelet. Első körben az érzi úgy, hogy felé nincs tisztelet, aki úgy éli meg, hogy a dolgok nagy része rámarad. Aztán benne is elmúlik szépen. Anélkül meg mit akar a két ember egymás mellett?

A környezetemben az elmúlt években, akik váltak, azoknál mindnél a nő lépett és majdnem mindnél az volt az indok, hogy a férfi nem férfiként volt a kapcsolatban, hanem gyerekként. Elegük lett a teherből és valamitől szabadulni kellett. Mivel a férfival eredendően úgy számoltak, hogy majd férfi lesz, nem egy gyerek, ezért a válasz adja magát: ha nincs a pasim, akkor kevesebb a terhem, tehát tőle tudok megszabadulni, amikor elegem lesz és még meg is érdemli. Fokozottan igaz ez olyannál, ahol gyerek is van és hát a gyerek is teher valamilyen módon, de ha segítő társ helyett, eggyel több gyerekem lett, mint vállaltam, akkor az, amelyik tényleg csak úgy viselkedik, mint egy kakukk tojás, azt ki kell pakolni a fészekből, különben nem marad élet, csak a monoton várakozás a halálra már húsz, harminc, negyven évesen, amikor pedig biológiailag az élet nem kicsi része még hátra van. Egyszerűen, mert annyi a teher, hogy az felemészti az embert.

És akkor még nem is említettem azt a részét, hogy a terhek viseléséhez elengedhetetlen, hogy az ember feltöltődjön. Egy kis szeretetben, figyelemben, programban, pihenésben, beszélgetésben, ajándékban. Minél kevesebb jut ilyenből, annál nehezebb a teher és annál inkább érzi úgy a másik, hogy egyszerűen beszorult alá és agyon nyomja. Olyat láttunk eleget, aki ebbe élve belehal. A másik opció, hogy valamelyik súlyt ki kell dobni.

Kaptam egy linket azzal a kérdéssel, hogy mi a véleményem róla. Gondolatébresztésnek érdemes elolvasni, rövid is:

http://www.tani-tani.info/haloba_gabalyodva

"Ez azonban durván erodálja a pedagógusidentitást. Az értékekre fókuszáló, olvasással töltekező és a tanítványait orientáló tanári önmeghatározás nehezen egyeztethető össze az elsősorban másokra figyelő, lájkokra és kommentekre hajtó, ezek elmaradása miatt megbántódó, a kis piros értesítésektől izgalomba jövő Facebook-polgár identitásával. "

Talán ez a részlet foglalja legjobban össze azt, amit mindig is álságosnak tartottam abban, ahogy itthon a többség a tanárt és az ő szerepét látják vagy amilyennek elvárják. Amiről mindig az a vicc jut eszembe, hogy "hány éves voltál, amikor rájöttél, hogy a tanárok nem az iskolában alszanak?" De mondhatnék olyat is, hogy hány éves voltál, amikor rájöttél, hogy a tanároknak is van igazi nevük, nem Tanárnőnek vagy Tanár úrnak keresztelték őket amikor megszülettek. Mert van, akinél elég idősen jön el egy ilyen felismerés. És szerintem ez agyrém.

Abban hiszek, hogy persze, az iskola adjon alapműveltséget, a főbb tudományágakhoz alapot, de az alapvető tudás mégsem a száraz tankönyvi anyag, hanem éppen az, ami azon túl van, megtanulni embernek lenni a nehézségeivel, buktatóival, a jó dolgaival, a pofára eséseivel, örömével, boldogságával, küzdelmeivel, meg úgy mindennel. Amikkel ha az ember nem tud mit kezdeni, a benyalt tárgyi tudás sem fog tudni rajta segíteni, hiába volt elit tanuló.

Szerintem, például, a kovalens kötés azzal a rácsodálkozással kéne, hogy kezdődjön, hogy hiába vannak körülöttünk a levegőben, létezni nem tudunk nélküle, de akkor sem látjuk őket egészen addig, amíg össze nem találkoznak és víz nem lesz belőle és még így, együtt is olyanok maradnak, ami nélkül létezni nem tudunk. Aztán ha elpárolog, újra szétválnak. Nem azzal, hogy vegyérték, orbitál, atom, elektron, meg faszom, mert egy annyi idős gyereknek, aki ezeket tanulja, még javában azzal kéne elfoglalva lennie, hogy rácsodálkozik a világra, mert ha ezt ebben az időszakban kihagyja, nem nagyon fogja tudni pótolni. És akkor lesz olyan, hogy már nagyon fiatalon megsavanyodik, úgy jár, kel, mint aki karót nyelt, meg gyűlölni fog  mindenkit, akinek nem maradt ki az életéből ez az időszak az épületes élményeivel.

Az egy dolog, hogy a magyar oktatási rendszer annyira kaki, hogy kétszer, háromszor kell, hogy 12-15 év alatt egy-egy anyagrészt tanítson, csak azért, hogy valami azért mégis ismerős legyen belőle majd az egykori diáknak - nem ötven év távlatából, hanem 10-20(!) év múlva. Miközben akinek a tudása tényleg jelentős és tiszteletre méltó valamiben, az vagy autodidakta módon tanulta, lelkesedésből, vagy egy olyan embertől, aki őt erre inspirálta. Mindez idő alatt meg a 12 év alatt beküzdött tananyag nagyja ment a lecsóba.

Abban is hiszek, hogy így csak hús-vér emberek tudnak tanítani. Nem azt mondom, hogy tömeggyilkos vagy pedofil állat, de mindenképpen olyan, aki nem egy soha-nem-létezett, kitalált szerep, aki kénytelen letagadni a hibáit, az esendő dolgait, rejtegetni a magánéletét vagy éppen emberileg mérföldekre távolodni a diákjaitól, mert különben félő, hogy kiesik a szerepéből. Szerintem, az emberek szoktak káromkodni. A tanárok is. Ha jól csinálják, egész szép kis hagyományőrzés is kerekedhet belőle. Aztán Bachot sem hallgat mindenki, a tanárok közül sem. Mint ahogy nem automatikus, hogy aki tanár, az vagy kosztümben, vagy csini, szolid ruciban vagy kikopott melegítőben kell, hogy járjon, mert bőrnaciban is pont ugyanolyan órát lehet tartani, mint köpenyben. És a tanároknál is előfordul olyan, hogy járnak valakivel, szakítanak, szinglik, összejönnek valakivel, járnak, szakítanak, lehet, hogy vadászgörényük van, nem (csak) kutyájuk, macskájuk vagy haluk. És sorolhatnék rakatnyi dolgot, amit a kollégáimon láttam, hogy simán letagadnak az imidzsük érdekében, aztán meg egyfolytában úgy néztek ki tőle, mint aki mindjárt felvagdossa az ereit.

Amikor tanítottam, rendszeresen felmerülő téma volt, hogy ne hagyjam, hogy a gyerekek tegezzenek, miközben egy percet sem tudok mondani, amikor ez kellemetlenséget okozott volna. Sőt. Utólag is úgy érzem, hogy a tegeződésnek nulla köze volt a tisztelet meglétéhez vagy éppen hiányához, cserében segített szót érteni, nem egyszer. Ha gyerek felől merült fel, akkor elmondtam, hogy azt gondolom, hogy ha nem akar tisztelni, akkor ne tiszteljen, mert nekem nem lesz tőle hiányérzetem, de az a helyzet, hogy az itt jelenlévők közül egyelőre én tudok a legjobban angolul és a tanításról is többet tanultam, mint a többiek, úgyhogy, ha tanulni akarnak valamit, akkor kénytelenek lesznek rám bízni magukat. Mint egy idegenvezetőre. Mert ugye, elég kamikáze dolog megkérdőjelezni az idegenvezető helyismeretét egy idegen városban addig, amíg a csoport nem tud felmutatni legalább egy embert vagy alternatívát, ami versenyképes az ő tudásával. Ha van olyan és úgy ítélik meg, hogy az idegenvezető hülye, akkor hajrá. De ha csak kötözködésre meg fikázásra telik, meg minimum 30 fekvőtámaszt kéne egyben lenyomnom plusz 120 felülést minden órakezdéskor, hogy elhigyjék, hogy a fall múlt ideje a fell, akkor jobban járnak, ha belátják, hogy egyelőre minden jel arra mutat, hogy én tudom, hogy hol van a kijárat és mindenkinek könnyebb lesz, ha követ és hagyja, hogy végezzem a dolgom. Úgyhogy ebből az olvasatból nézve, nem vagyok nyitott arra, hogy hogyan szólítsanak (rühelltem, ha nem a nevemen), milyen ruhában kéne járnom, kikkel és hova kéne járnom szórakozni, milyen zenét hallgatni és még sorolhatnám...

Hogy az embernek mindent meg kéne mutatnia-e magáról? Azt sem hiszem. A magánéletemben is "körök" vannak. Nem viselkedem mindenkivel egyformán, mint ahogy nem is láttatom magam mindenki felé egyformán. Van, akinek akarok mutatni magamból, de ott a másik véglet is, amikor nem akarok valakit meggyőzni arról, hogy nem olyan vagyok, amilyennek lát, inkább ráhagyom és igyekszem nem okozni csalódást. De ez szerintem, az élet normális része és teljesen egészséges. Ezerszer egészségesebb, mint küzdeni, hogy hátha sikerül elérni, hogy mindenki egyformán viszonyuljon az emberhez vagy úgy csinálni, mint akinek a fél világ a legjobb haverja. Tanárként sem nekem kell az összes gyereket istápolnom, elég csak azokra több figyelmet és energiát szánni, akik pont rám nyitottak.

Szóval, igazából az előadás konklúziójával értek egyet én is, abból is az utolsó mondattal:

"A Facebook mással nem pótolható lehetőséget nyújt mindkettőre. Alkalmat arra, hogy legalább virtuálisan együtt legyünk diákjainkkal a tanítási időn kívül is, azaz jobban megismerjük őket, ami megalapozhat egy elfogadó attitűdöt. És alkalmat ad arra is, hogy posztjainkkal és megosztásainkkal megmutassunk valamit magunkból, ami talán mégis értékeket közvetíthet. Lehetséges ez? Azt hiszem, a hálóból csak akkor gabalyodhatunk ki, ha egyszer – a távoli jövőben – sikerül radikálisan újragondolnunk az iskolát."

Pláne, ha csudajó cimborák is lennénk, felvetném neki egy új, hozzá illő könyv ötletét.

A történet szerint adott lenne egy amerikai kisváros (szokás szerint), melynek lakói élik a maguk kis szokványos életét, a a saját kis átlagos problémáikkal, örömeikkel, bánataikkal (szintén szokás szerint). Nem is sejtik, hogy valaki, valahol.. Talán az egyik egyszerű farmer a város széléről, netán a helyi iskola sikerélményekben sosem bővelkedő tornatanára vagy szép, csendben az egyik háziasszony lenne az első, aki a tudnodkell című oldal valami amerikai változatával találkozik és kezdetét veszi az átalakulása.

Innen kezdve mindenről, ami addig (szerinte is) normális volt, az jut eszébe, hogy az valójában veszélyes, mérgező és valakik, valahol, -talán a kormány, a hadsereg vagy tudjukkik,- egy hatalmas kísérletet végeznek velük: ha mérgezik a vizet, levegőt, irányítják az időjárásukat, méreggel, chippel oltják be őket, vajon ők, a kísérlet alanyai, megtartják-e istenbe és az amerikai álomba vetett hitüket vagy inkább meghalnak, netán könnyen kezelhető rabszolgákká válnak. Az a lényeg, hogy olyan, mintha átfordulna az agya: innentől mindenről, ami ésszerű és logikus és magyarázható, azt hiszi, hogy nem igaz, csak agymosás, de ő végre felébredt.

És a történet csak itt indulna, mert valami rejtélyes oknál fogva, az ismeretlen hatalom machinációitól való félelem úgy terjed az emberekben, mint valami vírus. Sorra lehetne venni a kocsmárost, a helyi alkoholistát, a bigott vallásosokat, a mérnököt, a rendőrt, tűzoltót, stb., akiket ugyanilyen rejtélyes módon megszáll az átváltozás. Azt, hogy ki esett áldozatul, csak onnan lehet sejteni, hogy elég kellemetlen fokhagyma szagot áraszt, lévén, hogy abban hisznek, hogy a fokhagyma fogyasztása mindentől megvéd. Ahogy a számuk észrevétlenül eléri a kritikus tömeget, beindulnak az események.

Valaki lelövi az iskolabusz sofőrjét, mert meg van róla győződve, hogy tudtával vagy tudta nélkül, de a buszra olyan méregkapszulát helyeztek, ami a kipuffogógázba keveredve ontja a betegségeket. Az nem számít, hogy a buszt más is vezetheti, az a lényeg, hogy megkezdődjön a harc a háttérhatalom ellen. A félelmüket tovább táplálja az, hogy a városkában éppen felüti fejét a szamárköhögés, amiből a többség viszonylag könnyen fel is épül, csak egy-két csecsemő hal bele. Egy kisebb csapat összefog és a helyi ecetgyárból a város víztározójába vezeti a gyárban fellelhető töménytelen mennyiségű ecetet. Ettől a víz ihatatlanná válik.

Olyan elképzelések kapnak lábra, hogy a fehér amerikaiak nem is bevándorlók, hanem mindig is ott éltek, sőt, őket isten teremtette, az evolúciónak semmi köze sem volt hozzá. Ők népesítették be Európát is. Valójában isten őket választotta ki a föld szellemi lámpásának, hogy kivezessék az emberiséget a rájuk kényszerített sötétségből. A tanult történelmet csak azért találták ki, hogy az emberek ne tudjanak róla. Az ő anyanyelvük az alapja minden más nyelvnek, ami aztán angol nyelvként vált ismerté. Más népekkel ellentétben csodás képességük az öngyógyulás, amit a modern orvosi vívmányokkal próbálnak megtörni. A gyógynövényeik pedig még a leszakadt végtagokat is visszanövesztik. Emiatt egyre többen tagadják meg az orvosi ellátást is és kezdik magukat, illetve, családjukat egy régi füveskönyv alapján kúrálni. Persze, ebbe is belehalnak páran.

És szép, lassan beindul a helyi apokalipszis... Természetesen, egyre több az áldozat, alig van, aki immunis lenne a terjedő elmebajra. Csak azok állnak előtte értetlenül, akik valami miatt kilógnak a közösségből. Például, mert nemrég költöztek be, vagy mindig is irányító szerepben voltak a közösségben, vagy kritikus stílusát sokan nem kedvelik. És ők is lesznek azok, akik a dolgokat nagy kalandok és temérdek veszteség után helyre tudják billenteni.

Aztán a végére kiderülhet, hogy tényleg volt az egészben machináció, de nem az, amit az emberek hittek, hanem valami másik dimenzióban élő lények játszottak az agyukkal, netán valami ősi indián átok kelt életre... Nekem végül is mindegy.

Mindezt azért, mert valahogy egyre inkább úgy érzem, mintha valami regényben élnék, úgy szippant be a környezetemben egyre több embert az összeesküvés elméletek világa. És ezt fantáziával szerintem csak Stephen King lenne képes felérni és szavakba önteni. Abban pedig élvezettel tudnék elmerülni. :)

- Befejezzük azt a tesztet, amit múltkor elkezdtünk, hogy te mitől érzed úgy, hogy szeretnek? (Ez a teszt: http://www.5lovelanguages.com )
- Persze...

- Ez tényleg így van. Nekem fontos az ölelés, a fizikai érintés. Látod, ezért van az, hogy nincs is kedvem hozzád szólni, amikor például kaktusz vagy, mert nekem is elveszi a kedvem mindentől.
- Igen, mert ez olyan, hogy mindenkinek más, hogy mitől érzi úgy, hogy szeretik. Ha megkapja, akkor fel van töltve a "szeretet tankja". Csak pl. annak, akinek a dícséret  a fontos, annak hiába veszel ajándékot, ettől még elhanyagolva fogja magát érezni. És ahogy te is mondod, ha valakinek az ilyen igényét nem tartják tiszteletben, az olyan érzés, mintha elutasítanák.
- Igen, látod nekem is olyan érzés, mintha elutasítanál, amikor kaktusz vagy.
- Nekem például ez jött ki... Quality time. Elsőre erre tippeltem volna, de aztán elgondolkodtam, hogy nem vagyok benne biztos. Nagyon kevésszer volt olyan érzésem az életemben, hogy megkapom. Gyerekként sem.
- Húúú, ez az osztatlan figyelem... Ez azért nem egyszerű.
- Igen, de nekem fontos. Látod, mégis csak olyan, hogy arra van az embernek éppen szüksége, amiért a legtöbbet basztatja a másikat.
- Igen, ez tényleg így van. (Elkezdi gépelni, hogy hasznaltauto.hu)
- És ezek a dolgok úgy működnek, hogy ha az ember nem kapja meg, akkor sokkal kevésbé motivált, hogy a másiknak is megadja azt, amitől az érzi magát szeretve és végül teljesen eltávolodnak egymástól.
- Igen, értem és meg is értem, de én így nem tudok figyelni. Na, ez az autó jó árban van. Nézd meg... (Felsorolás, hogy mik az előnyei az autónak.)
- Oké. De akkor tudod, hogy hova vezet?
- Igen, de nekem mindig elkalandozik a figyelmem.  Pedig közben tök figyelek. Rád is. Most is tudom, hogy mit mondasz. Vagy ez.. (Szintén felsorolása annak, hogy mi a szimpi a következő autóban.)
- Én sem tudok mit csinálni, mert ha ebből érzem azt, hogy szeretnek, akkor ha nem kapom meg, akkor én is ösztönösen eltávolodom és már nem akarok annyira örömet okozni a másiknak.
- Na, ez is jó árban van. (További keresés, majd újabb autók és az előnyeik ecsetelése, végül teljes belemerülés a hírdetések böngészésébe.)
- .... (Pár perc után feláll az ember/nő és bevonul a szobába, mert ez mégis olyan érzés, mintha kapott volna egy nagy pofont.)

Félórával később...
- Most mi bajod? Olyan mufurcnak tűnsz.
- Nincs semmi bajom. Azt hiszem, tényleg semmi bajom.
- Akkor miért vagy ilyen?
- Milyen legyek?
- Nem tudom.