Az esemény maga is megér több bejegyzést a gazdagságával, de most inkább az egyik hozzászólásról Szigeti Tóth Jánostól, mert egyszerűen, akkor és ott úgy éreztem, hogy aranyba kéne önteni a szavait.

Valamennyire mindig is követtem a hazai eseményeket, közéletet, mármint vagy többé vagy kevésbé, de amikor kevésbé, akkor sem sok mindenről maradtam le. Nincs benne entellektualizmus, tényleg csak annyira, amennyire úgy éreztem, hogy az életembe vág. Mégis gyakran támad az a benyomásom másokkal való beszélgetés után, hogy emlékszem mi volt 10 éve, húsz éve, a beszélgető partnerem meg hol volt eddig? Régóta érzem úgy, hogy a zemberek, a közélet eljut odáig, hogy leírja a történéseket, elemezze, hogy miért ez történt (egyfajta 3 napos politikai memória szintjén), mi lesz a lehetséges következménye, de odáig még nem, hogy egyáltalán hogy alakulhatott így, mi az egész gyökere és mi az, ami tényleges kiutat adhat a helyzetből.

Személyes felismerésemet Grundtvigtól kölcsönöztem, aki nem szó szerint idézve, de valami olyasmit mondott, hogy az emberekre nem lehet rászabadítani a demokráciát és az önrendelkezést anélkül, hogy fel ne nevelnénk őket az ezzel járó felelősséghez. Mert önrendelkezni nem szimpla jog, hanem felelősség. Meg olyasmiket is, hogy nem az államrendszer határozza meg a benne élők életminőségét (sokat tehet érte, de az alapja nem ezen múlik), hanem az emberek maguk. Egy egyszemélyes irányítású országban is lehet úgy élni, hogy minden adott a boldogulásodhoz és a vezetők nem mernek ujjat húzni a tömeggel, és demokráciában is lehet igény az emberekben arra, hogy önként és dalolva lemondjanak, felajánlják magukat, önrendelkezésüket és boldogulásukat egy ezzel visszaélő harácsoló, elnyomó csoportnak.

Ha csak Magyarországot nézem, közel 10 millióan vagyunk pár száz ember ellen és a pár száz ember kényszeríti bele a 10 milliót egy olyan világba, amit a 10 millió, de legalábbis, a többsége nem akar. Pedig, ha a gyakorlatban nézzük, egy mezei kontakt harcban mennyi esélye sem lenne ennek a néhány maroknyi embernek a többséggel szemben? Miért hagytuk mégis, hogy így legyen?

És Szigeti Tóth János, mint oázis a sivatagban, én meg ittam a szavait, amiket egyébként csak az egész hozzászólásának a margójára szánt. A művelődés fontosságáról, hogyan függ össze a művelődés a demokráciával és, hogy mekkora bajok vannak ezen a téren nálunk, ahol a felnőtt lakossággal is kellene valamit kezdeni. Mert enélkül nem megy.

Sokat gondolkodtam a pedagógus vénámmal a dolgokon és arra jutottam, hogy amit az oktatási rendszer tesz, az első és legfontosabb elemként a kor társadalmi nézetei szerint, újra termeli a következő generációt úgy, hogy a szülők hagyományait folytassák. Azt, hogy Finnország olyan, amilyen és hogyan gondolkodnak az emberek, már az oviban szívják magukba a gyerekek. Amitől annyira olyan a dán demokrácia, amilyen, azt már a kisgyerekek is tanulgatják. Vagy ellenpéldaként, mint ahogy tudatosság nélkül is, pusztán a közgondolkodásból és hagyományokból merítve, de Szaúd-Arábia is újratermeli a maga társadalmát.

Nem, nem könyvekből tanulják az újabb és újabb generációk, hanem abból, ahogy a felnőttek, a szülők, az intézmények és a nevelők bánnak velük, a helyzetek, amiket teremtenek nekik, a bánásmód, ahogy a kibukkanó igazságérzetüket kezelik, a feladatok jellegén keresztül, vagy éppen ahogy az autonómiájukat tiszteletben tartják.

És mi van nálunk? Ovitól kezdve egy verseny a következő szintig, ahol MINDIG előnnyel indul a jó, rendezett és agilis környezetből érkező gyerek és már itt beleütközik az első falakba az, akinek ez nem adatik meg. A tanár kiáll órán, megosztja nagy tudását, irányít, felemel vagy csak szeretne felemelni, de köszöni, de nem kér reflexiót. Vitatkozni vele, egy az egyben pofátlanság.

A gyerek egyéni teljesítménye számít, egyéni feladatokat kap, amiből hamar megtanulja, hogy neki a többiek valahol konkurencia is, hiszen, nem elég megtanulni az anyagot, de számolnia kell azzal is, hogy ha aznap sokan kapnak ötöst, az ő teljesítménye akaratlanul is csak négyest fog érni, míg egy szerencsésebb napon, ha mindenki kettest, hármast kap, ugyanazért csodaszép, dicséretes ötöst is kiérdemelhet. Nem, nincs objektivitás, fizikai képtelenség. A tanár kegyességére van legtöbbször bízva, hogy aznap éppen merre billen a jegy, hát nem árt a jobbik arcot mutatni felé, megfelelni az elvárásainak messzebbmenően is, mint, hogy megtanuljuk az anyagot, mert ez a kialakított kép igen is, bele fog számítani a jegybe, az iskolai sikerekbe. A magunkról kialakított képet pedig befolyásolják a többiek is. Az iskolai sikerekhez elengedhetetlen a behódolás képessége.

Kimondva vagy kimondatlanul, de nálunk minden gyerek megtanulja, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. A kezdő szintű, gyereki igazságérzet rendreutasítást eredményez, mert nem így, nem ebben a stílusban, ilyet nem illik, megütheted a bokádat, vagy pusztán "mert csak". Véleménye lehet, az egymással való dünnyögés szintjén. Persze, a diákönkormányzat kötelező, de nem árt kordában tartani. Az a legjobb, ha jól idomuló diákok alkotják egyébként is, akik nem ellenkeznek sokat.

A demokráciáról mit tanulunk? Egy definíciót a könyvben és esetleg pár szabadszájú tanár saját értelmezését. Közülük már egyre többen vannak olyanok is, akik szerint a demokrácia az, hogy "dögöljönmeggyurcsány". Pedig, a demokráciát nem lehet könyvől tanulni, csak és kizárólag TAPASZTALATBÓL.

És sorolhatnám a végtelenségig... Magunkra ismerünk? Felfogtuk, hogy 13-20 évet töltünk azzal, hogy túléljük az oktatási rendszert és aztán 40-50-60 évig leszünk felelősségteljes szavazópolgárok azok alapján, ahogy az iskolában szocializálódtunk?

Nem tudom megmondani, hogy miért hagytuk, hogy így legyen, csak azt, hogy miért alakult így. Ahogy a környezetemben figyelem az emberek véleményét az oktatásunkról, az iskolákról, reménytelennek tűnik a változás, de sokkal nagyobb probléma, hogy ha valami csoda folytán ma elkezdenénk, az igazi tömeg, aki tevékenyen változtathatna az ország sorsának alakulásán, ők már nem részesednek benne. Hát, ha mégis akarunk reményt a jobbra, akkor velük is kéne kezdeni valamit. Anélkül nem fog.

A remény abban van, hogy igen is megjelent az igény az emberekben az önrendelkezésre, még ha a többség nem is tudja ilyen cizelláltan megfogalmazni. Milla, Szolidaritás, ahol ilyenekkel addig soha nem foglalkozó gyerekes anyukák fordulnak a politika és közélet felé, az utca embere akar véleményt formálni, az összeesküvés elméletesek, akik háttérhatalomra fogják, hogy nem, nem akarnak kiszolgáltatott életet élni, a jobbikosok, akik azt hiszik, hogy a nemzeti tudatban keresendő az erő, hogy a szavuk hallatszódjon, az mszp-és panel prolik, akik összekeverik a nyugdíjemelést a biztonságérzetre való igénnyel. (Ne bántódjon meg senki, csak sarkítottam.) Van igény, kialakult, ezt látom, most azok kellenének, hogy kezdjenek ezzel az igénnyel valamit, akik nem irányítani akarják őket, hanem felemelni, hogy meg tudják fogalmazni, hogy mit is akarnak valójában. Hiszen, mindenki jót akar és mégis elvágnánk egymást torkát. Olyan kéne, aki meg tudja mutatni, hogy nem egymás ellen vagyunk, hanem igen is, a legtöbb dologban egyetértünk, hogy mindenki hozzá tudja tenni a maga kis részét és többet ne fordulhasson elő az, ami ma van.

Köszönöm, Szigeti Tóth János a kincset érő szavakat! Nagyon köszönöm!