Kaptam egy linket azzal a kérdéssel, hogy mi a véleményem róla. Gondolatébresztésnek érdemes elolvasni, rövid is:

http://www.tani-tani.info/haloba_gabalyodva

"Ez azonban durván erodálja a pedagógusidentitást. Az értékekre fókuszáló, olvasással töltekező és a tanítványait orientáló tanári önmeghatározás nehezen egyeztethető össze az elsősorban másokra figyelő, lájkokra és kommentekre hajtó, ezek elmaradása miatt megbántódó, a kis piros értesítésektől izgalomba jövő Facebook-polgár identitásával. "

Talán ez a részlet foglalja legjobban össze azt, amit mindig is álságosnak tartottam abban, ahogy itthon a többség a tanárt és az ő szerepét látják vagy amilyennek elvárják. Amiről mindig az a vicc jut eszembe, hogy "hány éves voltál, amikor rájöttél, hogy a tanárok nem az iskolában alszanak?" De mondhatnék olyat is, hogy hány éves voltál, amikor rájöttél, hogy a tanároknak is van igazi nevük, nem Tanárnőnek vagy Tanár úrnak keresztelték őket amikor megszülettek. Mert van, akinél elég idősen jön el egy ilyen felismerés. És szerintem ez agyrém.

Abban hiszek, hogy persze, az iskola adjon alapműveltséget, a főbb tudományágakhoz alapot, de az alapvető tudás mégsem a száraz tankönyvi anyag, hanem éppen az, ami azon túl van, megtanulni embernek lenni a nehézségeivel, buktatóival, a jó dolgaival, a pofára eséseivel, örömével, boldogságával, küzdelmeivel, meg úgy mindennel. Amikkel ha az ember nem tud mit kezdeni, a benyalt tárgyi tudás sem fog tudni rajta segíteni, hiába volt elit tanuló.

Szerintem, például, a kovalens kötés azzal a rácsodálkozással kéne, hogy kezdődjön, hogy hiába vannak körülöttünk a levegőben, létezni nem tudunk nélküle, de akkor sem látjuk őket egészen addig, amíg össze nem találkoznak és víz nem lesz belőle és még így, együtt is olyanok maradnak, ami nélkül létezni nem tudunk. Aztán ha elpárolog, újra szétválnak. Nem azzal, hogy vegyérték, orbitál, atom, elektron, meg faszom, mert egy annyi idős gyereknek, aki ezeket tanulja, még javában azzal kéne elfoglalva lennie, hogy rácsodálkozik a világra, mert ha ezt ebben az időszakban kihagyja, nem nagyon fogja tudni pótolni. És akkor lesz olyan, hogy már nagyon fiatalon megsavanyodik, úgy jár, kel, mint aki karót nyelt, meg gyűlölni fog  mindenkit, akinek nem maradt ki az életéből ez az időszak az épületes élményeivel.

Az egy dolog, hogy a magyar oktatási rendszer annyira kaki, hogy kétszer, háromszor kell, hogy 12-15 év alatt egy-egy anyagrészt tanítson, csak azért, hogy valami azért mégis ismerős legyen belőle majd az egykori diáknak - nem ötven év távlatából, hanem 10-20(!) év múlva. Miközben akinek a tudása tényleg jelentős és tiszteletre méltó valamiben, az vagy autodidakta módon tanulta, lelkesedésből, vagy egy olyan embertől, aki őt erre inspirálta. Mindez idő alatt meg a 12 év alatt beküzdött tananyag nagyja ment a lecsóba.

Abban is hiszek, hogy így csak hús-vér emberek tudnak tanítani. Nem azt mondom, hogy tömeggyilkos vagy pedofil állat, de mindenképpen olyan, aki nem egy soha-nem-létezett, kitalált szerep, aki kénytelen letagadni a hibáit, az esendő dolgait, rejtegetni a magánéletét vagy éppen emberileg mérföldekre távolodni a diákjaitól, mert különben félő, hogy kiesik a szerepéből. Szerintem, az emberek szoktak káromkodni. A tanárok is. Ha jól csinálják, egész szép kis hagyományőrzés is kerekedhet belőle. Aztán Bachot sem hallgat mindenki, a tanárok közül sem. Mint ahogy nem automatikus, hogy aki tanár, az vagy kosztümben, vagy csini, szolid ruciban vagy kikopott melegítőben kell, hogy járjon, mert bőrnaciban is pont ugyanolyan órát lehet tartani, mint köpenyben. És a tanároknál is előfordul olyan, hogy járnak valakivel, szakítanak, szinglik, összejönnek valakivel, járnak, szakítanak, lehet, hogy vadászgörényük van, nem (csak) kutyájuk, macskájuk vagy haluk. És sorolhatnék rakatnyi dolgot, amit a kollégáimon láttam, hogy simán letagadnak az imidzsük érdekében, aztán meg egyfolytában úgy néztek ki tőle, mint aki mindjárt felvagdossa az ereit.

Amikor tanítottam, rendszeresen felmerülő téma volt, hogy ne hagyjam, hogy a gyerekek tegezzenek, miközben egy percet sem tudok mondani, amikor ez kellemetlenséget okozott volna. Sőt. Utólag is úgy érzem, hogy a tegeződésnek nulla köze volt a tisztelet meglétéhez vagy éppen hiányához, cserében segített szót érteni, nem egyszer. Ha gyerek felől merült fel, akkor elmondtam, hogy azt gondolom, hogy ha nem akar tisztelni, akkor ne tiszteljen, mert nekem nem lesz tőle hiányérzetem, de az a helyzet, hogy az itt jelenlévők közül egyelőre én tudok a legjobban angolul és a tanításról is többet tanultam, mint a többiek, úgyhogy, ha tanulni akarnak valamit, akkor kénytelenek lesznek rám bízni magukat. Mint egy idegenvezetőre. Mert ugye, elég kamikáze dolog megkérdőjelezni az idegenvezető helyismeretét egy idegen városban addig, amíg a csoport nem tud felmutatni legalább egy embert vagy alternatívát, ami versenyképes az ő tudásával. Ha van olyan és úgy ítélik meg, hogy az idegenvezető hülye, akkor hajrá. De ha csak kötözködésre meg fikázásra telik, meg minimum 30 fekvőtámaszt kéne egyben lenyomnom plusz 120 felülést minden órakezdéskor, hogy elhigyjék, hogy a fall múlt ideje a fell, akkor jobban járnak, ha belátják, hogy egyelőre minden jel arra mutat, hogy én tudom, hogy hol van a kijárat és mindenkinek könnyebb lesz, ha követ és hagyja, hogy végezzem a dolgom. Úgyhogy ebből az olvasatból nézve, nem vagyok nyitott arra, hogy hogyan szólítsanak (rühelltem, ha nem a nevemen), milyen ruhában kéne járnom, kikkel és hova kéne járnom szórakozni, milyen zenét hallgatni és még sorolhatnám...

Hogy az embernek mindent meg kéne mutatnia-e magáról? Azt sem hiszem. A magánéletemben is "körök" vannak. Nem viselkedem mindenkivel egyformán, mint ahogy nem is láttatom magam mindenki felé egyformán. Van, akinek akarok mutatni magamból, de ott a másik véglet is, amikor nem akarok valakit meggyőzni arról, hogy nem olyan vagyok, amilyennek lát, inkább ráhagyom és igyekszem nem okozni csalódást. De ez szerintem, az élet normális része és teljesen egészséges. Ezerszer egészségesebb, mint küzdeni, hogy hátha sikerül elérni, hogy mindenki egyformán viszonyuljon az emberhez vagy úgy csinálni, mint akinek a fél világ a legjobb haverja. Tanárként sem nekem kell az összes gyereket istápolnom, elég csak azokra több figyelmet és energiát szánni, akik pont rám nyitottak.

Szóval, igazából az előadás konklúziójával értek egyet én is, abból is az utolsó mondattal:

"A Facebook mással nem pótolható lehetőséget nyújt mindkettőre. Alkalmat arra, hogy legalább virtuálisan együtt legyünk diákjainkkal a tanítási időn kívül is, azaz jobban megismerjük őket, ami megalapozhat egy elfogadó attitűdöt. És alkalmat ad arra is, hogy posztjainkkal és megosztásainkkal megmutassunk valamit magunkból, ami talán mégis értékeket közvetíthet. Lehetséges ez? Azt hiszem, a hálóból csak akkor gabalyodhatunk ki, ha egyszer – a távoli jövőben – sikerül radikálisan újragondolnunk az iskolát."