Fehérorosz kollégámmal beszélgettünk egyszer. Mármint előfordul, hogy amíg egyikőnk kikeres vagy megcsinál valamit a másiknak, addig van idő beszélgetni és a téma elterelődik a melóról. Persze, politikára nem, mert annyira nem ismerjük egymást. Ráadásul mindketten olyan országban élünk, ahol megszoktuk, hogy ha nem elég óvatos az ember, könnyen vitává vagy egy kapcsolat próbájáva fajulhat a beszélgetés, amint a politika szóbajön. Ahol sokszor már az is álláspontnak számít, hogy ki melyik hírt tartja említésre méltónak vagy éppen mi zavarja a hétköznapokban. És hát volt már olyan, hogy az egyik kollégájával hamar eljutottunk odáig, hogy inkább itt fejezzük be a beszélgetést, pedig egy olyan ártatlan kérdésből indult, hogy "nálatok, Magyarországon melyik nyelv hivatalos nyelv".

Szóval, politikáról nem. De annyit enélkül is le tudtam szűrni, hogy amikor elkeseredik, akkor a saját országát egy lepukkant, nyomasztó, korlátolt országnak látja, ahol teljesen elment az emberek esze és sokszor már az is ellenzékiségnek számít, hogy hagyják őt békén, csak szeretne normálisan élni. Teljes joggal. Fiatal, képzett, tapasztalt szakember, nagyon jó soft skillekkel, ami miatt sikeres és megbecsült lehetne bárhol a világon. Ehelyett él egy taposómalomban, amiből valamiért nem tud szabadulni és a fizetését arra költi, hogy évente egy-két hetet olyan országban tölthessen, ami emlékezteti arra, hogy nem ő hülyült meg az igényeivel, hanem tényleg a saját országában romlott el valami.

És akkor arról beszélgettünk, hogy éppen előtte jött haza egy hosszabb nyaralásból és mennyire jó volt csak máshol lenni. Aztán meg arról, hogy ahhoz képest, hogy évek óta dolgozunk együtt és tényleg jó munkakapcsolatot sikerült kialakítani, soha nem találkoztunk még személyesen, ami nélkül azért nem olyan könnyű egy olyan bizalmat kialakítani, mint ami sikerült. És én például nagyon kíváncsi lennék Fehéroroszországra a saját szememmel. Erre nevetett és azt válaszolta, hogy sosem tudni, még az is lehet, hogy hamarosan inkább ő költözik Magyarországra. Belőlem meg kicsúszott, hogy ide ne akarjon, mert úgy tűnik, hogy inkább mi megyünk hozzájuk.

És erre megint nevetett, hogy az is igaz.

Aztán ezen mindketten nevettünk.

Pedig már akkor sem volt vicces...

PS: Nem értem, hogy miért vannak még mindig olyanok, akik úgy képzelik, hogy az, amiket a történelemkönyvekben olvastak úgy történtek, hogy egy reggel az emberek arra keltek, hogy ez nem kell, feldühödtek és utcára vonultak. Hogy miért nem hiszik el, hogy az ilyesmi fokozatosan történik, mindig egy lépéssel előre, időnként egy-egy lépést vissza, oldalra, de megy tovább, ahogy az ellenállás engedi. Mert mindig csak egy picit rosszabb és furább, amit meg kell megszokni, amik akkor és ott látszólag eltörpülnek a napi dolgok mellett. Meg engem egyébként sem érint. Még.