Még mindig hihetetlen, hogy elment. Aki csak beszélt róla, mindenki úgy érezte, hogy felfoghatatlan, mintha bármelyik pillanatban betoppanhatna - nevetve, ahogy szokott. Hogy el sem tudjuk képzelni, hogy mekkora lesz az az űr, ami utána marad. Mert Kishantoson ott van mindenhol és mindenben. Hogy szokták az ilyen embereket hívni? Hétköznapi hősök? Akik élik az életüket és bár sosem tervezték, valahogy mégis úgy alakul, hogy közben túllépnek önmagukon és csodákat művelnek...

Kishantosban Feri volt az, aki képes volt elrugaszkodni és szárnyalni, és Éva volt az, aki a leghajmeresztőbb ötleteit is lefordította a rögvalóság nyelvére. (Persze, Évát sem kell félteni, ha arról van/volt szó, hogy merjen-e nagyot álmodni.)

Talán '95 környéke lehetett, amikor Évával beszélgettünk (ugyanabban az irodában, ahol 18 évvel később megtagadták a földek átadását a teljesen szabálytalan átadás-átvétel miatt), majd Feri beviharzott, ahogy szokott: "Éva, az jutott eszembe, hogy.." És Éva meghallgatta, majd amikor Feri ugyanazzal a lendülettel ki is viharzott, felém fordult, hogy "És most akkor én mit csináljak? Feri idejön a képtelen ötleteivel, én meg találjam ki, hogy hogyan lehet megcsinálni, miközben most nem ezzel kéne foglalkoznunk." Aztán Éva ahelyett, hogy elvetette volna, törte a fejét, majd újra és újra átrágták Ferivel és a végén megcsinálták.

Ugyanígy született Kishantos ötlete is. Mezőgazdasági szakemberként megálmodtak egy mintagazdaságot, majd Feri négy hónapot töltött Røddingben, a világ első népfőiskoláján és azzal jött haza, hogy csináljanak egy ilyet itthon is. És Éva azt mondta, hogy ennek semmi értelme, nem is értenek hozzá és köze sincs ahhoz, amivel foglalkoznak. Aztán elkezdték felépíteni.

Szinte gyerekfejjel ismertem meg őket és amellett nőttem fel, hogy folyamatosan követhettem Kishantos alakulását, ahogy egy végtelenségig becsületes, legtisztább, apolitikus elképzelésbe hogyan mászik bele a mocskos politika és a korrupció, ők pedig küzdenek, sokszor emberfeletti erővel. Éva és Feri valahogy mindig olyan volt, hogy amikor mélypontra kerültek, akkor egy nagyot rugaszkodtak és még magasabbra tették a lécet. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan voltak képesek ennyi évet végigcsinálni, folyamatos, erős ellenszélben, nem ritkán félelemben és bár Éva szerint azért, mert a tenni akarás és az emberek iránt érzet szeretet, hogy mindig, mindenkiben a jót keresték összetartotta őket, de szerintem ebben benne volt az is, hogy remekül kiegészítették egymást. Valahogy mindig eltérő ütemben kerültek mélypontra és az, amelyik éppen látott még reményt, kihúzta belőle a másikat.

És az évtizedek alatt erre sokszor szükség volt. Kezdve az örömtől, hogy a dánok és a németek az ötletük mögé álltak és államközi egyezmény lesz a mintagazdaságból, majd nem sokkal később a padló, amikor a magyar kormány képviselője azt mondta, hogy 400 millió zsebbe, vagy az egészből nem lesz semmi. Hogyan? Miből? Ha lenne is ennyi, ellenkezne az elveikkel. Egyébként is hogyan tudnák elmagyarázni a dánoknak és a németeknek, hogy  ennyi pénzt csak arra adjanak, hogy valakinek a zsebében landoljon? Amikor kirúgták őket a munkahelyükről, remélve, hogy az egzisztenciális félelem kedvüket szegi. A kormányváltások és a felismerés, hogy "te, ezek ugyanazok!" A telefon ("tudod, olyan, akinek a hangját ismered a tévéből és álmodban sem gondoltad volna, hogy ilyen szinten is számon tartanak minket") azzal, hogy ki lesznek rúgva, amire csak annyit tudtak mondani, hogy mégis honnan, hiszen már régen kirúgták őket, és azzal lett vége a beszélgetésnek, hogy "akkor meg is lehet halni". Majd az állandó ellenőrzések, hogy két hétig ott ül valaki az adóhivataltól és a könyvelésüket bogarássza ("nekem csak azt mondták, hogy ide kell jönnöm és addig keresni, amíg nem találok valamit"), aztán a minisztériumi ellenőr, akinek semmi jogosultsága sem volt, hogy ellenőrizze őket ("ti komolyan ilyen körülmények között dolgoztok és még az államtól sem kaptok támogatást hozzá?"), aztán a lesötétített ablakú autó, ahogy látszólag teljesen céltalanul naponta kétszer-háromszor bekanyarodott Kishantosra. Az újabb és újabb akadályok, hogy megvehessék a kishantosi kúriát vagy hogy meghosszabbítsák a szerződésüket ("Azt mondják, hogy tegyünk le 14 milliót az asztalra, különben nem bérelhetjük tovább a földeket, de ennyi idő alatt, honnan? És milyen alapon?"). Amikor végre sikerült elérni a bio minősítést és a szomszéd nagygazdaságból vigyorogva hívták őket, hogy csupa jófejségből lepermetezték az egyik darabot és inkább köszönnék meg, hogy nem fizettetik ki velük. Az ígérgetések, majd a teljesen váratlan gáncsok, egészen addig, hogy a végén sikerült: feldarabolták, beszántották, lepermetezték a földjeiket, nem sokkal azután, hogy az új alaptörvénybe is bekerült, hogy az olyan ökológiai mintagazdaságokat, mint amilyet ők is csinálnak, védeni kell.

Akaratlanul is az az ember első gondolata, hogy Feri korai halálában közrejátszott mindaz, ami az elmúlt 3 évben történt. A meghurcolás, az ellehetetlenítés, a cinizmus, hogy egy élet munkáját tették tönkre arra érdemtelenek. Tavaly, az egyik találkozásunkkor Feri azt mondta, hogy nagyon aggódik Éváért. Okkal, mert ilyennek sosem láttam előtte: falfehér volt, beesett szemekkel, nyúzottan puszta árnyéka volt önmagának. A "földosztással" olyan pofont kaptak, amiből nem látszott, hogy valaha is talpra lehet állni. Akkor tért csak vissza belé az élet, amikor kitalálták a bio kertet: lebontották a gazdasági épületeket és a helyét elkezdték felásni, bevetni, tanulni, hogy hogyan kell kicsiben csinálni. És mégis Feri adta fel előbb. Mert neki nem a kert volt az élete, hanem a nagygazdaság, a nagygépek, hajnalban kelni, kimenni szántani, vetni, gyomlálni, éjszaka közepén szerelni, mert meg kell lennie, nem várhat, a kettő között pedig tanítani a fogásokat.

Ma lett volna annak az esetnek a tárgyalása, amikor az egyik feldühödött "nyertes" megpróbálta elütni. (VIDEO LINK). Szinte fékezés nélkül hajtott felé, majd kivágta rá az ajtót, hogy azzal csapja el. Feri lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy el tudott ugrani. Majd a nyertes rögtön rátámadt, hogy megüsse: Feri úgy fogta le a kezét. Pár nappal később öten körbevették és azzal fenyegették, hogy lelövik. Miközben Éva telefonon hallgatta végig az egészet. Feljelentést sem tett, mert tudta, hogy esélytelen. (VIDEO LINK) Nemrég a bíróság levelet küldött miszerint a vád könnyű testi sértés és ha nem jelenik meg ma a tárgyaláson, ejtik a vádat. Éva azt mondja, hogy ő is látta, hogy ez a levél volt az, ami valamit végképp eltört Feriben.

Sok emlékem van Feriről, mégis, amikor megtudtam, hogy meghalt, egy két évvel ezelőtti jutott először eszembe... Kishantosra menve, mindenhol sárgállott a kukorica, mert aszályos nyár volt. Kivéve Kishantoson. Délután Feri beviharzott (ahogy szokott), kezében egy kukorica szárral és gyermeki örömmel az arcán: "Ezt nézzétek! Ezt reggel téptem ki! És még mindig zöld! Az egész kukoricamezőnk zöld, nem úgy, mint más földeken, de ez.. Kinn aszalódott a napon egész nap és még mindig zöld! Ebben a szárban benne van az egész munkánk,  amiért ezt az egészet csináljuk. Mert ez a kukorica élni akar! Úgyhogy gyorsan el is ültetem valahova, remélem, megmarad."

Úgy érzem, hogy a munkája iránti szeretete, a biogazdaság, a népfőiskola, hogy annyira magával ragadta a népfőiskola eszmeisége, Grundtvig és Christen Kold gondolatai, a barátságok, amiket Dániában kötött, hogy Hantos aktív tagja és élő krónikása volt, hogy oly sokáig harcolt, valahogy mind egy közös gyökérről, az élet és az élő  iránti feltétlen rajongásából fakadt.

PS: Mire befejeztem a szöveget, felkerült a "hír" miszerint Orbán Viktor azt mondta, hogy "A diktatúra hideg valósága felőrli az emberi méltóságot, utána általában üresség, megcsappant életerő marad."

És erre nem lehet más mondani, mint azt, hogy: "Bizony így van." De nagyon morbid az időzítés.