Azt gondolom, hogy ha csak a csupasz valóságot nézzük, a radikális szélsőségesek a világ minden táján ugyanúgy működnek.

Adott egy gazdasági, politikai, társadalmi, kultúrális környezet, ami egy rosszul iskolázott, elégedetlen, bizonytalan tömeget szül. Aztán jönnek az önjelölt vezetők, olyan profán haszon reményében, mint siker, pénz, hatalom, és megszülik a maguk eszméit, amik kellően magasztosak ahhoz, hogy megadják követőinek azokat a pozitív élményeket, aminek addig híján voltak: közösség, remény, önbizalom és egy szebb jövőbe vetett hit. A hívek alapvetően gyarlók: hajlamosak kiábrándulni vagy felnőni, ezért kell egy ellenségkép, ami emlékezteti őket arra, hogy itt most veszély van, ezért éberség kell, meg összetartás.

Aztán amikor a problémák nem csak, hogy nem oldódnak meg, hanem még tovább is szaporodnak, a már megfelelően kondícionált tömeg egy része elkezd addig radikalizálódni, amíg meg nem indítja a maga szent hitére épített szent háborúját. Jön az, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van": nem tűri a kétkedést vagy az eltérő véleményt. Amikor igazán virágzásnak indul, a feltétlen követésen kívül csak egy féle hozzáállást tud elfogadni: a neki való behódolást. Aki erre nem hajlandó, az hitetlen, kollaboráns vagy áruló. Az ő méltó büntetésük persze változó: van, ahol a munkahely elvesztése, rendszeres ellenőrzés az adóhivataltól, vagy akár ellehetetlenítés jár érte, de van, ahol számüzetés, börtön, vagy éppen halál.

A vezető személye és szava szent, bármit mondhat, akár annak az ellentetjét is. Akkor is, ha egyébként ő maga is naponta gyalázza meg azt, amit hirdet. Minden őt ért kritika felér egy blaszfémiával, ami bosszúért kiált. Teljesen mindegy, hogy az egészet politikai, forradalmi, nemzeti érzelmű vagy éppen vallási díszletbe csomagolják...

Gondolom, ez tiszta sor, láttuk, hallottuk elégszer, tanultunk róla és ha valaki művelődni szeretne, ezer könyvet vagy filmet talál a témában.

Amikor az első reakciókat olvastam a Charles Hebdo elleni támadás kapcsán, abban reménykedtem, hogy a szomorú esemény talán megindít egyfajta beszélgetést itthon is. Nagyon időszerű lenne. Olyat, amiben újra tudjuk venni, hogy valójában miért fontosak a szabadságjogok, a demokrácia, hogyan befolyásolják a mindennapjainkat és tetszik, nem tetszik, de mégis ezerszer jobb, mint amikor egy központban dől el, hogy ki politizálhat, mit olvashatunk, hetente hányszor szexelhetünk, mi legyen a program vasárnap délelőtt, vagy egyáltalán azt, hogy kinek van joga megtanulni írni-olvasni. Ejthettünk volna pár szót arról is, hogy itt, az évszázadok során emberek haltak ezekért a vívmányokért, tehát ha nem is érti mindenki, azért illene megbecsülni.

A bizakodásra jött a pofon másnap: bárhova néztem be, ömlött a "maguknak köszönhetik" című nóta. Sokféle változatban, a hánytatótól az elgondolkodtatóig, de mindegyikben az a logika köszönt vissza, hogy "szóltak nekik már elégszer, hogy be kéne fejezni, de ők csak kiprovokálták, hogy megöljék őket".

Tényleg ennyire a Balkánra szakadtunk volna? Hogy meggyőztük magunkat arról, hogy a világnak az a normális rendje, hogy a szélsőségesekbe vagy erősekbe belekötni tabu? Miért? Mert egy vallásra hivatkoznak és fenyegetőznek? Ennyi idő után sincs még a zsigereinkben, hogy bárki, aki mások felett akar uralkodni, az nem lehet szent, bármilyen mázra is hivatkozik? Ha teszem azt, holnap Orbán Viktor un rá végleg a kritikákra, akkor bocsesz és néma kuss, mert hát el tudja ő máshogy is magyarázni, ha a szép szó nem elég?

Vagy a műfajjal van a gond? Olyat, aki hatalmi mámorban szenved, életeket tesz tönkre, embert öl vagy nyomorít meg, vagy éppen ilyeneket szolgál, azt csak simogatni szabad és szépen kérni, mert kultúrember sosem bántaná meg őket, meg egyébként is olyan veszélyesek lehetnek? Fog változni valami? Nem.

Az arabokat, muzulmánokat kollektíve sértette a Charles Hebdo? Nem. Azokat, akik vallásról papolnak, közben maguk sem tartják azt tiszteletben, de cserébe fanatizálni tudnak embereket és rávenni a gyilkolásra a vallás nevében. Ha nem született volna több karikatúra, beköszönt a világbéke? Dehogy. A szélsőség mindig talál valamit, ami neki sértő. Németország egyes városaiban sáriarendőrség alakult és zaklatják azokat, akik alkoholt fogyasztanak, vagy koncertre igyekeznek. És nem azért, mert a németek annyira tiszteletlenek, hanem mert a szélsőségnek szüksége van ellenségképre és ha lemondasz a humorodról, akkor majd beleköt a ruhádba.

Amikor 1979-ben kijött a Brian élete c. film, számos országban betiltották. Ahol mégis bemutatták, keresztények, zsidók, melegek, baloldali szervezetek tüntettek, mert szerintük a film gúnyt űzött belőlük. A színészek több halálos fenyegetést is kaptak. Ha az egyházon múlott volna, ma sem láthatnánk, pedig minden jóérzésű ember érti, hogy nem a valláson gúnyolódik, hanem a bigottságon, a korlátoltságon és az emberi butaságon. Ha mások sértődöttsége lenne a mérvadó, nem hiányozna a film (vagy más Monty Python szkeccsek) az életünkből?

George Carlint letartóztatták 1972-ben, mert túl trágár volt és ezzel törvényt sértett. Frank Zappa annyira benne volt a PMRC bögyében, hogy még az instrumentális, Jazz from Hell c. lemezére is rá kellett tenni a matricát, hogy csak szülői felügyelettel hallgatható. De ne kalandozzunk a világban: kinek van meg otthon Faludy Villon balladái valami kalóz változatban? És lehetne még hosszasan sorolni... Nem hiányoznának ezek az emberek és a műveik, ha mások érzékenységére való tekintettel elhallgattak volna? Bízom benne, hogy de. Vagy ugyanazok lettek volna, ha témát vagy stílust váltanak? Kétlem. Az érzékenyek elmúltak, a művek maradtak és mi gazdagabbak lettünk velük.

Azt gondolom, hogy ha ma, Európában, valaki nem érti, hogy miért nem hallgathatott el az újság a fenyegetések után, az kihagyott pár száz évet a történelmünkből és lehet, hogy ideje lenne pótolni, mert a világnak ezen a táján is vannak országok, ahol komoly gondok vannak és itt is születhetnek hataloméhes, beteg elmék. A szólásszabadság nélkül meg elég védtelenek vagyunk velük szemben, ugyebár.

 "Az agy olyan, mint az ejtőernyő, ha nem nyitott, nem működik" (Frank Zappa)