Kötelező olvasmány kéne legyen mindenkinek, aki ellenkező neművel szeretne valaha tartós kapcsolatot - nőnek, férfinak egyaránt. Provokatív, elgondolkodtató, szó se róla, sokaknál kivágná a biztosítékot - szintén függetlenül attól, hogy az illető férfi vagy nő. Egyébként messze van a vérszomjas, férfigyűlölőnek képzelt feminizmustól és a felvetések is jogosak, -még ha én sem tudok minden példa javasolt olvasatával egyetérteni. De akkor is: így összegyűjtve találó tükör. Az ember hajlamos utána más szemmel nézni a környezetében lévő, úgymond jól működő párkapcsolatokat is. A sajátjáról nem is beszélve. Szal, tanulságos.

Mellesleg nem vagyok hülye: egy időben elérhető volt blogban, "Cselédkönyv" címmel. De "A feleséged vagyok, nem a cseléded" cím alatt jelent meg könyvben. Én a blogot olvastam, ami azóta elmúlt.

Témára visszatérve... ami érdekes kérdés, hogy mitől lesz fifty-fifty, hogy ki mennyit tesz bele egy kapcsolatba. Ezen sokat gondolkodtam a "Cselédkönyv" olvasása közben is. A példák között sok volt, ami tényleg tipikus hímsoviniszta állat mentalitás és az ember nem tud mást kívánni, mint hogy impotenciában gazdag élete legyen, de nagyon sok olyan is volt, ami csak felfogás kérdése és az egyik pasinál ugyanaz az ember ölni tudna viszonzásul, másiknál meg nem is zavarná. (Bár elárulom, hogy önként és dalolva, teljes megelégedéssel is el lehet fapicsásodni vagy egyéb menekülő szerepbe szorulni, ha a körülmények megfelelők...)

Na szóval, ez a fifty-fifty téma akár hülye kérdés is lehetne, mert én is ismerek olyat, aki szerint az ő létezését sosem lehet eléggé viszonozni, a másik fél a világ végezetéig csakis mínuszban lehet és a legkevesebb, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy a különbségből lefaragjon. (Pasi az illető, ez azért hozzátartozik...) Szal, van olyan, hogy a kérdés hülyeség, mert olyan nem létezik, hogy egálban lehessen a két fél.

De ha komolyan veszem a kérdést, akkor nem olyan egyszerű. Az ember sokat eltűr az egyiktől és boldogan kiszolgálja, közben a másiktól semmi nem elég és nem elég jó. Én pl. sosem szeretném patika mérlegen mérni, hogy ki hányszor mosogatott, takarított, fizetett valahol, vagy akármi. És utáltam is, amikor ilyenek előjöttek. Normálisan akkor illik össze két ember, amikor kiegészítik egymást, nem amikor egyformán gyorsulnak százon és a vízfogyasztásuk is decire egyezik. Ha már ilyeneket kell számolgatni meg számon tartani, akkor ott más gond is van. Sztem.

Szóval, ezen törtem a fejem olvasáskor, meg utána és persze, azóta is sokszor. Az általam megálmodott recept az, hogy az emberek ezer dolgot tehetnek egy-egy kapcsolatba. Ha az egyik képes kirángatni a másikat a szutyok hangulatból, az felér pár mosogatással, szerintem. De lehet a közösbe tenni álmokat, humort, figyelmet, élményeket, lelkesedést, kitartást, reményt, történeteket, gondolatokat, ugyanúgy, ahogy pénzt, anyagi dolgokat vagy éppen házkörüli teendőket. Ezek így együtt adják ki, hogy valahol mégis számít, hogy ki mennyit tett bele abba a közösbe, amire a kapcsolat épül, de érzetre jön ki, nem mérhető. Persze, ettől még ott van, hogy nem lehet mindent magától értetődőnek venni és attól még nem kell egy nőt cselédként kezelni, csak mert jófej pasi vagyok...

Magamról tudom, hogy mosást, főzést, mosogatást, takarítást standard bevállalnám olyanért, aki meg tudna és meg akarna nevettetni, amikor éppen magam alatt vagyok és akár minden hétvégén lenne süti is. (Ide, az egész mondathoz illene egy kacsintós szmájli.) Oké, ki miről álmodozik, mert mi maradt ki az életéből, mi? Egyszer összejön és akkor az ember újat talál ki helyette.

Egyébként, nem is ez az igazi kérdés... Hanem, hogy mi a faszért vállalják be az emberek, hogy családot alapítanak olyannal, akivel nem kéne, majd inkább leélik az életüket vele végig attól rettegve, hogy az lelép? Na jó, erre is van egy elképzelt magyarázatom, de azt valamikor tök máskor...