Vannak pillanatok, amikor ökölbe szorul a kezem a gondolattól, hogy mekkora pénzeket dobunk ki erre a szarra, amikor nem csak hogy jobbá nem teszi az életünket, de sokszor még károkat is okoz. Nem akarom felsorolni a kudarcélményeket, hogy annak idején elnéztem, hogy azok a gyerekek, akik általános iskola második osztályában bizonyos szempontból értelmesebbek és érettebbek, mint a felnőttek, hogy változnak az évek alatt és hogy hülyülnek meg teljesen nyolcadikra, amikor is elvileg készen állnak arra, hogy belekezdjenek a felnőtté válásba. Pedig, ezekről is lehetne hosszasan mesélni...

Most éppen arra gondolok inkább, hogy mennyi évszámmal, szabállyal, memoriterrel tömik tele az ember fejét, amitől -ha jól veszi egy gyerek az akadályokat,- egész értelmes felnőtt lehet belőle a racionális gondolkodás oldaláról nézve. Cserébe meg mennyire sík hülye marad (szerintem az a megfogalmazás inkább ráillik, hogy vissza is fejlődik) érzelmi képességek terén -ami pedig a legfontosabb tudás kéne, hogy legyen egy ember életében. Okosok azt mondják, hogy abban, hogy valaki milyen pályát választ, mennyire sikeres a szakmájában, az életében, kapcsolataiban, kb 10% az IQ jelentősége. Mi meg erre építjük fel a teljes oktatási rendszerünket ovitól a felsőoktatásig, vagyis, szűken számolva is, kb. 17 évet egy ember életéből. A fennmaradó 90% pedig az érzelmi intelligencián múlik, amit meg nem hogy nem fejlesztünk, de kifejezetten el is sorvasztjuk. Kíváncsi lennék, hogy egy-egy kudarcélmény feldolgozásában, vagy krízis kezelésében hány embernek segítettek a töri évszámok, vagy matekból a kétismeretes egyenletek megoldásának ismerete, netán irodalomból a bemagolt életrajzok. Más okosok szerint az iskolában elsajátított információ nagyja egyébként is megy a kukába, tehát kb. 17 évet kínozzuk és alázzuk a gyerekeket olyanért, ami már eredendően is felejtésre van ítélve.

Jutott ez eszembe arról a hírről, hogy egy nekem nagyon kedves házaspár szétment. Pedig, ők igazán összeillettek, nagy szerelem volt, ismerték és szerették, de legalábbis tiszteletben tartották egymás hülyeségeit. Régóta együtt voltak esküvő előtt, laktak is együtt, aztán csak nem vigyáztak a kapcsolatra és el is romlott. Egyelőre együtt élnek továbbra is, de nem nagyon tudnak túllépni, veszekednek, a feszültségek levét meg a gyerekek isszák meg, pont a legérzékenyebb korban. Pedig, egyikőjük sem erre gondolt, amikor annak idején összekötötték az életüket. Abban, hogy miért mentek szét, sokban ránk is hasonlítottak. Úgy, hogy nekik nem is kellett volna ebbe a hibába csúszni.

Ilyenkor eszembe jut amit Grundtvig és Kold mondtak az életre nevelésről, hogy a tárgyi tudás önmagában mit sem ér, ha nem társul mellé egyfajta tudás az emberről, életről. Hogy mennyire kellenek a beszélgetések, a tanultak megélése, az empátia megtanulása, az önismeret, mások megismerése, a mesék, játékok, amikből az életről lehet tanulni, vagyis csupa olyan dolog, amit csak megélni lehet, tankönyvből tanítani nem, de nélküle az ember felnőttként eléggé féllábú.

Múltkor voltam egy keramikus művész előadásán, aki kint volt pár hónapot Gambiában és az ottani élményeiről tartott beszámolót. Azt mesélte, hogy a helyi iskolában 6 tanár van, abből 3 tud írni-olvasni. Magyar szemmel ez elég döbbenetes, de belegondoltam, hogy lehet, hogy az a 3, aki csak mesélni tud, írni-olvasni nem, talán a magánéletük szempontjából sokkal hasznosabb ismereteket képes átadni a gyerekeknek, mint azok, akik a könyvszagú tudást prezentálják. Mennyire ráférne az oktatásunkra, hogy nálunk is legyen olyan, aki csak mesél az élet dolgairól, nem házit meg tanulnivalót ad fel.