Azon töröm a fejem, hogy miért visszatérő, hogy jön a szakítás és a pasit úgy éri, mint derült égből villámcsapás, mert még a jeleit sem látta. Persze, voltak gondok (ha voltak), de hogy ennyire komoly?

Hogy a tökbe nem lehet észrevenni, hogy a másik távolodik? Hogy a tökbe nem lehet észrevenni, hogy a másikban valami kezd megszakadni? Mivel a legtöbb nőnek hetek, hónapok, vagy inkább évek gyötrődése, -attól függően, hogy milyen régi a kapcsolat,- hogy nem lehet észrevenni, hogy elindult egy olyan úton, ami szakításhoz vezet?

Miért a kényelmes állóvíz a jó? Miért nem a szürke hétköznapoktól esnek a pasik pánikba? Miért várják meg, hogy tényleg véget érjen és csak akkor?

Miért mesélik azt, hogy látták, hogy ez vagy az nem okés, de úgy voltak vele, hogy inkább kuss, amíg nyugi van, nagy baj nem lehet? A másik távolodására miért duzzogással és befordulással reagálnak, ahelyett, hogy eszükbe jutna, hogy hoppá, most kéne valamit tenni? Miért akkor akarnak tenni, amikor kész helyzet elé állítják őket?

Miért érzik úgy, hogy leesne a kezükről az arany gyűrű egy kis udvarlástól, egy-két jó szótól, egy virágtól, egy meglepitől, a másik egy kis tehermentesítésétől, aztán amikor pánik van, nem csak ezeket lennének hajlandók, hanem még a csillagokat is lehoznák az égről... De miért nehéz akkor, amikor még menthető, miközben ezerszer többet is megtennének akkor, amikor már nem?

Miért takaróznak azzal, hogy a nővel van a gond, majd elmúlik, ahelyett hogy arra gondolnának, hogy mitől múlna, ha ők nem tesznek ellene? Egyáltalán miért nem gondolnak arra, hogy nekik is lehet, hogy tenni kéne valamit, nem csak ráhagyni, hogy a másik oldja meg magának?

Nem értem ezeket a dolgokat...