Tudom, hogy mindenkinek mást jelent. Azt is, hogy manapság az emberek sokkal később válnak felnőtté, mint 50 vagy éppen 100 évvel ezelőtt, már ha felnőnek egyáltalán.

Az én emlékeimben úgy él, hogy viszonylag gyorsan és korán történt. Talán 13 éves lehettem, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy megváltoztam. És elcsendesedtem. Szempont lett, hogy többé nem akarok feleslegesen beszélni. Elkezdtem figyelgetni az embereket, kombinálni, kitalálni mik lesznek a következő lépéseik, mivel milyen reakciót váltanék ki és elkezdett az is érdekelni, hogy hol van az a pont, ahol én is bele tudok szólni a dolgok folyásába. Elkezdtem figyelni, hogy a tetteimnek, szavaimnak milyen következménye lehet és odafigyelni, hogy olyan legyen, amit vállalni tudok, akár jó, akár rossz.

Azt hiszem, a felnőttség egyik ismérve, hogy az ember kinő abból, hogy a világ csak úgy történik körülötte, ő meg sodródik vele és ha valami nem tetszik, legfeljebb dühöng, hisztizik, toporzékol, de a megoldást mástól várja. Na jó, velem sem csoda történt, csak elindultam ezen az úton. Lett véleményem, elképzelésem és kiállásom mellettük. Elkezdtem keresni a támpontjaimat, amik alapján el akarom magam helyezni a világban. Elkezdett érdekelni az ok-okozat törvénye.

Találkozom olyanokkal, akiken azt látom, hogy ha olyan helyzetbe kerülnek, amiből szabadulni szeretnének, csak annyit gondolnak végig belőle, hogy másnak mit kéne ahhoz tennie, hogy a nem szeretem helyzetük változzon, de már nem lépnek tovább oda, hogy mit tettek ők a helyzetük alakulásáért vagy felmérjék, hogy onnan mivel, hova lehetne tovább lépni. Mármint, hogy ők maguk mit tehetnének meg, ha már a helyzet adott. Ezt gyerekes logikának tartom, annak a jelének, hogy valaki elfelejtett felnőni. Mint amikor azt mondja valaki, hogy ha ebben meg ebben változnál, újra összejöhetnénk és tök jól meglehetnénk együtt. Mármint mondja ezt olyannak, aki úgy döntött, hogy tovább akar lépni, mert úgy érzi, hogy a nemszeretem helyzetre ez a legvállalhatóbb megoldás. Amikor azért döntött így, mert úgy érzi, hogy olyan tüskéket szedett össze az együttlét alatt, amiben elvesztette a bizalmát a másikban, így emiatt már nem érzi, hogy bármit meg lehet javítani vagy tiszta lappal kezdeni.

És igen, gyerekesnek tartom azt is, hogy kezdjünk tiszta lappal olyat, amiben az alapok már sosem lehetnek szilárdak, legfeljebb rezegősek, mint a kocsonya.

És gyerekesnek tartom a halállal való fenyegetés minden formáját is. Az az üzenete, hogy nekem ez nem jó, csináljátok azt, ami és ahogy nekem jó, különben még nagyon megbánhatjátok. A legtöbb öngyilkosságot is ilyennek tartom (tudom, hogy nem ilyen egyszerű), de volt részem abban, hogy milyen valakit így elveszteni, ezért mondom, hogy legtöbbször az áll mögötte, hogy a világ tegyen úgy, hogy nekem jó legyen, különben bosszút állok és akkor már késő lesz sajnálni. Elképzeléseim szerint az embernek nincs haláltudata, amikor magát akarja megölni, valójában a világot, a környezetét akarja eltakarítani az életéből, vagy érzelmileg megzsarolni őket, nem tudja felfogni, hogy ő fog megszűnni.

Az érzelmi zsarolás is gyerekes dolog. Mint a gyerek a boltban, aki ha nem kapja meg a csokit vagy akár a x tízezres játékot, azt mondja, hogy üvölteni fogok, toporzékolni, mert tudom, hogy nagyon fogod utálni és szabadulni akarsz tőle. Csak már ugye felnőttes eszköztárral.

Tudom, hogy elveszteni nem könnyű, sem embert, sem érzelmet, sem álmokat, sem terveket, sem fontos tárgyakat, az ember mindegyiknél végigmegy az elvesztés stádiumain. De ez az élet része. Amíg az ember él, addig mindenből fel lehet állni. Persze, gyerekes módon úgy, hogy kitörlöm az emlékeimből, meg nem történté akarom tenni, felnőttként meg úgy, hogy beépítem abba az útba, amin járok. Gyerekként a rossz élmények sodornak valamerre, felnőttként meg irányt adnak az ember életének.

Szerintem.