Lehet az elmúlt két hét tüntetéseit fikázni, de két dologban mégis nagyot hoztak, aminek jogosan lehet örülni.

A tömeg látványos és súlya van. Nem véletlen, hogy a kormánypropaganda évek óta hatalmas pénzeket és szervezést ölt abba, hogy az ellenzék úgy érezze, hogy reménytelenül kevesen vannak, és még azok is széthúznak. Ez egy pszichológiai trükk: a saját tábort összezárja, és a tettrekészségüket erősíti, az ellenzékieket pedig elbizonytalanítja, növeli a politikai apátiát, és a saját képviselőikkel szembeni cinizmust. Így két legyet üt egy csapásra: épít az egyik oldalon, és amortizál a másikon.

Pár hónapja, ha egy nem kormánypárti orgánum kommentfolyamát néztem, teljesen ellepték a fidesz szimpatizánsok. Persze, sokuk ezt feladatba kapta, de a kritikus hangok visszahúzódása is azt mutatta, hogy ekkora létszámfölénnyel szemben, feleslegesnek látják kiállni. Ugyanezt éreztem a környezetemben is: a feladást, mert “csak meg kell nézni, hogy hányan bedőlnek a propagandának”, és azzal számoltak, hogy így vagy úgy, itt vagy máshol, de csendben kibekkelik az elkövetkező 10-20 évnyi fidesz érát.

Ehhez képest, egy hosszú reménytelenség után, végre a nem kormánypárti szavazóknak is lett olyan élményük, hogy rohadtul nincsenek kevesen. Különösebb cél nélkül is össze tudtak rántani akkora (vagy nagyobb) tömeget, mint a jól megszervezett békemenetek. Ráadásul, olyan tömeget, amelyik nem feltétlenül akar fizikailag harcolni, csak meg akarja mutatni, hogy a választás nem egy sportmérkőzés, ahol a győztes ünnepel, a többi helyezett meg csendben hazakullog, hanem a választási eredményektől függetlenül, továbbra is itt vagyunk, létezünk, ráadásul, sokan vagyunk, és mi is helyet kérünk ebben az országban.

Nem hiszem, hogy ezen a kormánypárt röhögne, hiszen ők is tudják, hogy milyen sokat számít. Ez látszik azokból az izzadtságszagú, névtelen, pártközpontban megírt cikkekből is, amikkel a kormánypárti sajtó lereagálja az eseményeket. Mi is kínunkban nevettünk a békemeneten, mert a létszám azért ijesztő volt. Kizárt, hogy ugyanez ne működjön viszont.

 A fotóért thx Fabinak!

A másik nagy durranás, az a pártok fölé ívelő jelleg. A korábbi tüntetéseken az volt a benyomásom, hogy a résztvevők többsége… hogy is mondjam… az én rétegem. Szal, amolyan középosztály féle. Most pedig nagyon mindenféle ember érkezett. Mindenkinek van valamilyen pártszimpátiája, de ennek ellenére, végre találtak egy közös nevezőt. Ami a jövőre nézve lehetne egy közös minimum is. Hosszú évek után először. És ebben a tömegben a Martens bakancsos, kemény gyerekek is szemmel láthatóan jólérezték magukat. A kutyát nem érdekelte, hogy most ki, milyen zászlóval jött, mert a közös értékek tiprása ellen demonstráltak.

És ezt a változást nem csak a tüntetéseken látom. A munkahelyemen például vannak olyanok, akik szünetben vitakört hoztak össze, és hallom, hogy annak ellenére, hogy mennyire más a pártszimpátiájuk, végre először tök higgadtan, lehetőségeik szerint, tényszerűen vitatkoznak a politikáról. A pár hónappal ezelőtti bemerevedett állások között, ilyet nem nagyon tudtam volna elképzelni.. És akikkel én beszéltem az elmúlt időszakban, azoktól dettó ugyanezt a hozzáállást tapasztalom: “ lessz*rom, hogy kire szavaztál, azt is, hogy a fidesz nyert, az a lényeg, hogy az, ahogy az egész választás zajlott, elfogadhatatlan.” Ennyi. Pártokról majd beszélünk akkor, amikor az lesz a legnagyobb gondunk.

Nem titok, hogy olyan országban szeretnék élni, ahol konszenzusos kormányzás zajlik, ahol viszonylag sok párt kerülhet a parlamentbe, kormányt alakítani meg csak koalícióval lehet. Mert egy olyan országban, ahol két embernek három véleménye van, ez az egyetlen értelmes modell. Ha ez kiegészül azzal, hogy újra működnek a fékek és az ellensúlyok, hogy a kormány kénytelen figyelembe venni az érdekvédelmi szervezetek és azok szakértőinek a véleményét is, akkor rohadtul nem érdekelne, hogy ki melyik pártra szavaz, mert ezek önmagukban is biztosíthatnák, hogy az élet egy élhető sínen menjen tovább, lévén, ha az emberek hatással lehetnek az életükre, akkor nagyon nincs más, csak az értelmes irány. Bármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, úgy érzem, hogy mégis sikerült efelé lépnünk.

Nem, azt sem tudom, hogy ebből a tüntetéssorozatból mi lesz, lesz-e egyáltalán bármi kézzel fogható, vagy ami lesz, az nekünk jó lesz-e. Abban viszont biztos vagyok, hogy azt, amit ez a két hét elért, már nem lehet visszacsinálni, és előbb, utóbb látszatja is lesz.

Úgyhogy azt gondolom, hogy még most is érdemes hozzá csatlakozni, ha másért nem, akkor azért, hogy látszódjon, hogy hányan vannak, akik hiába nem a győztes csapatnak szurkoltak, akkor is jelen vannak, és nem lehet őket figyelmen kívül hagyni! (A többiről meg beszéljünk majd akkor, amikor már ott vagyunk.)