Azt gondolom, hogy első sorban ösztönösen, de persze sok helyen tudatosan is, az országok úgy szocializálják a gyermekeiket, amilyen utánpótlást szeretnének maguknak. Otthon, a családon belül, és az oktatási rendszerben is. Mindez arról jutott már megint eszembe, hogy a vs.hu közölt egy interjút Tom Norring dán nagykövettel. Érdemes elolvasni.
(Elérhető itt: http://vs.hu/kozelet/osszes/ahol-tenyleg-a-dolgozo-emberek-a-legfontosabbak)

Persze, oldalakat lehetne mesélni arról, hogy miben nyilvánul meg, de most legyen inkább csak az egyik kiválasztott élmény…

Egy bentlakásos középiskolában jártam. Négy évfolyam, évfolyamonként egy osztály, osztályonként 12-20 gyerek. (Értsd: annyi, amennyivel tényleg foglalkozni lehet.) Az iskola sajátossága az volt, hogy nem adott végzettséget, de még érettségit sem. Na jó, Dániában ez nem különleges, mert ott csak tanulni kötelező, iskolába járni nem, így külön oktatási rendszerük is van, ahol még felsőoktatási szintet is ki lehet járni úgy, hogy a végén az ember hiába tanult sok minden hasznosat, papíron még mindig csak 8 általánosa van. (Ha mégis kell végzettség, érettségi, majd elmegy olyan iskolába, ahol ezeket megszerezheti.)
A bentlakásossága sem volt egyedi. Egy olyan országban, ahol sokat költöznek az emberek, a fiataloknak sem szokatlan, hogy máshol járnak középiskolába, vagy amikor a szülők költöznek, 14 éves kortól nem feltétlenül követik őket, hanem ha van helyben bentlakásos iskola, pl. ott laknak hétköznap.

Az iskola másik sajátossága az volt, hogy majd a gyerekek fele problémás eset volt. Ez nem tervezett specialitás volt, pusztán így jött ki. Kategóriájában nem a legjobb iskolának számított, így könnyen be lehetett kerülni. Sok gyerek azért járt oda, mert csak úgy engedte a gyámügy a családjában maradni, ha hétköznap tanári felügyelet alatt, bentlakásos iskolában van és csak hétvégén és szünetekben megy haza. Nem egy gyerek volt, akinek már volt pár bűncselekménye előtte, de olyan is, aki 12. életévét egy kábítószer elvonón töltötte. Meg hát bevándorlók, köztük olyan, aki nem is beszélt még dánul. És persze, a többi, tök átlagos gyerek, aki nem a problémái miatt, pusztán a suli kedvéért ment oda. Ők így mind együtt, ugyanabban az osztályban, ugyanabban a lakrészben, ugyanazon az órán, ugyanazokon a foglalkozásokon, ugyanazokkal a tanárokkal.

Mivel közelgett a tavaszi szünet, amikor a gyerekek egyébként is nehezen tudnak már órákon figyelni, csináltak nekik egy tematikus hetet, aminek a célja az iskola díszítése volt. (Értsd: minek erőltessünk valamit, ami úgysem megy, amikor helyette is tudunk hasznosat és értelmeset csinálni?)
Erre a hétre különböző foglalkozásokat szerveztek a tanárok, mint festés, kerámia, szövés, zene, stb. Az egész azzal indult, hogy első nap még nem volt meg, hogy melyik gyerek melyik foglalkozásra megy. Amire én csak azt mondogattam magamban, hogy “lehetnék én is kamikaze..”
3/4 9-kor összeterelték a diákokat az egyik terembe, hogy eldöntsék, hogy ki melyik foglalkozásra akar menni. Hazai tapasztalataim alapján ezen elkezdtem röhögni, hogy akkor estig ott fogunk ülni. Ehhez képest a gyerekek szépen, egymás után feltették a kezüket, mondták a nevüket és hogy hova akarnak menni, a tanárok meg írták a neveket a táblára. (Értsd: tudták, hogy nem kell küzdeni, senki nem fog lemaradni semmiről, ha kivárja, hogy szóhoz jusson.)

Olyan 8.52 magasságában kiderült, hogy majdnem mindenki kerámiára akart menni. Én éreztem, hogy bár nem a várakozásaim szerint indultak a dolgok, de lesz ez még úgy, hogy azt mondhatom, hogy “én megmondtam…”

Ekkor az egyik tanár kiállt és elmagyarázta, hogy kerámiára csak 12 fő fér be, úgyhogy annyi embernek kéne átjelentkeznie másik foglalkozásra, hogy ne lépjék túl a keretet. (Értsd: azért, mert valaki gyerek, még nem hülye, tehát akár el is lehet neki magyarázni, hogy mi a helyzet.) Én itt vigyorogva hátradőltem és arra gondoltam, hogy akkor ezek szerint nem a programokat tervezték egy hetesre, hanem a jelentkezést.

Ehhez képest a gyerekek egyenként elkezdték feltenni a kezüket, hogy oké, akkor ők máshova mennek. Minden noszogatás nélkül. 8.55-kor szét is széledtek a tantermekbe és 9-kor elkezdődtek a foglalkozások. Mire felocsúdtam már nem is maradt senki a teremben.

Később megkérdeztem a gyerekeket, hogy ez úgy mégis milyen indíttatásból sikerült? Azt mondták, hogy mit aggódjanak, ha a tanárok látják, hogy ekkora igény volt rá, úgyis csinálnak még valamikor ilyen programot. (Értsd: bizalom a rendszerben, hogy az törődik az igényével.) Erre mit lehet mondani? Én is csak annyit tudtam, hogy "hm".

Aztán már a foglalkozáson az is meglepett, hogy minden gyerek alkotott. Nem szimplán rajzolt, festett, stb, hanem alkotott. Itthon diák és tanár is voltam évekig, az átlag gyerekek többségéről nem tudnám elképzelni, hogy felszabadultan neki tudna feküdni egy mű elkészítésének. Általánosban még talán, de középiskolában? Szerintem, nálunk a legtöbb középiskolás bajban lenne, ha a kezébe nyomnának ecsetet, krétát, papírt, hangszert, kerámiát, hogy tessék, kezdjél vele valamit. Ott minden gyereknek volt egy terve, egy elképzelése, egy "mondanivalója". Nem a színvonal volt a lényeg, hanem az alkotás élménye maga. (Értsd: az számít, hogy ki vagy, nem kell valamiben jónak lenned, pláne nem mindenben ahhoz, hogy élvezhesd, amit csinálsz.)

Aztán menet közben az egyik srác kiakadt, mert egyáltalán nem olyanra sikerült a műve, mint amilyet szeretett volna. Nekem leesett az állam, hogy csípőből ilyenek jönnek ki a gyerekből, de ez olyasmi volt, amit csak ő tudhatott, ugyebár. Egyébként tényleg nem a rajzkészsége nyűgözött le, hanem az, hogy ránézésre lehetett tudni, hogy mi volt a koncepciója, illetve az, hogy azt is jól tudta használni, hogy a rajz éppen nem az erőssége, ez pedig mégis adott egyfajta esztétikát a képének. (Jah, hát a rutin meg az évek...)

A lényeg, hogy a gyerek elkezdett csapkodni, üvöltözni, felrugdosta a székeket, majd kirohant a teremből. Kérdeztem a tanárt, hogy ilyenkor mi van? Nem megy utána? Azt mondta, hogy általában utánuk szokott menni rákérdezni, hogy mi a gond, de ez a gyerek ilyen, békén kell hagyni, akkor hamar lenyugszik és visszajön. (Értsd: személyre szabott bánásmód.) És úgy is lett. Kb. 10-15 perc múlva csendben visszajött, vett egy nagy levegőt és elkezdte a melót előlről. Addigra a többiek már visszarendezték a dolgokat, kérés nélkül. Mindenki ahhoz nyúlt hozzá, amihez hozzáfért, így elég volt fél perc.

Egyébként korábban dán órán voltam ugyanennél a tanárnál. (Rohadt jó tankönyvük volt, érdekes feladatokkal, imádtam volna, ha annak idején én is ilyenből tanulhattam volna a magyar nyelv című tantárgyat, de ez más téma.) Az volt a feladat, hogy csoportokban le kellett rajzolni az ideális nőt vagy férfit, aztán szóban leírni. A lényeg, hogy a leckében olyan szavak is szerepeltek, amit egy középiskolás jó eséllyel nem ismer vagy nem pontosan, illetve, minden leckéhez tartozott pár nyelvtani szabály is, és ezeket használniuk kellett a leírás során. Persze jöttek a három mellű, televarrt, piercinges punkcsajok, a vihogás, meg minden, ahogy tinédzserekhez illik. Kérdeztem a tanárt, hogy nem zavarja, hogy nem veszik komolyan a témát? De nem értette. Az volt a feladat, hogy használják a tanult szavakat, meg azt a nyelvtant, amivel éppen foglalkoztak, azt meg teljesítették. És szerinte tényleg vicces volt, szóval okkal röhögték végig az órát.

Aztán apropó, hogy a gyerek csak úgy kirohant, kérdeztem a tanárt, hogy hogyan vezetik a hiányzásokat, ha nem abban a falatnyi kis füzetben, amit osztálynaplónak hívnak. De nem értette a kérdést. Elmondtam, hogy nálunk ez hogyan működik, akkor meg végképp nem értette, hogy mire akarok kilyukadni. Jobb híján elmagyarázta, hogy náluk a gyerekek tantárgyanként kapnak 3 órát egy évben, amikor nem kell megindokolniuk, hogy miért nem mentek be, aztán úgy osztják be, ahogy akarják. Ellóghatnak egy egész napot, leléphetnek hamarabb, vagy aludhatnak tovább reggel. (Értsd: életkorának megfelelő önrendelkezés.) A betegség miatti hiányzás ezen felül van. Mondom, olyan nincs, hogy ha egy gyerek háromszor hiányozhat, akkor ne akarna negyedszer meg ötödször is, de itt végképp elbeszéltünk egymás mellett, úgyhogy inkább rákérdeztem, hogy hogyan tartja fejben, hogy egy gyerek tényleg csak 3 órát hiányzott az évben, ha nem írják sehova. Nem értette, hogy ilyet hogy nem lehet fejben tartani. Persze, amikor tanár lettem, rájöttem, hogy ha az ember tényleg figyel a gyerekekre, akkor fejben lehet tartani, sőt még sokkal többet is. :)

Később a gyerekeknél is bepróbálkoztam, hogy hogy vannak ezzel a három óra engedélyezett hiányzással, de ők sem nagyon értették, hogy hogy van az, hogy nálunk máshogy vannak ezek a dolgok, úgyhogy nem erőltettem tovább.

Az egyébként megvan, hogy nálunk, egy átlagos órán hogy néz ki az, amikor a gyereknek vécére kell mennie? Na, ott úgy nézett ki, hogy a gyerek felugrott, hogy "bocs, mindjárt jövök" és kiment. Aztán visszajött és leült a helyére, mintha mi sem történt volna.

Persze a gyerekeknek extra kötelezettségeik is voltak, amihez itthon nem vagyunk szokva. Ők takarították az iskolát. Minden nap. Ebédszünet egy órával hosszabb, az pont elég arra, hogy megvan, hogy ki, mikor, melyik helyiségért és feladatért felelős és azt megcsinálja. Az ebéd kiosztása, majd utána az ebédlő kitakarítása, a tányérok, evőeszközök elmosogatása is az ő dolguk. A saját szobájukat is maguk takarították, cserébe hozhatták a posztereiket, saját használati tárgyaikat.

A nap úgy nézett ki, hogy tanítás reggel 8-tól délután 4-ig, értelemszerűen nem csak tanórákkal, délután tanulószoba, szabadidő, időnként valami szervezett program, este takarodó, ami azt jelentette, hogy akkor fekszenek, amikor akarnak, csak már a szobákból ne járkáljanak ki.

Kérdeztem az egyik kislányt, hogy akkor a barátja tényleg simán be tud járni a szobájába? Persze.De ha a szexre gondolok, akkor anyukája minden hónapban ad neki egy köteg óvszert és mindig a lelkére köti, hogy ne felejtse el használni, mintha ő annyira hülye lenne, hogy ennyi idősen teherbe akarna esni. Meg nem is nagyon szokott bejárni a barátja, mert a szobatársát zavarja. (Értsd: a kulturált szabályokat az ember az együttélés során is felismeri, nem csak akkor, ha valaki egyszer jól megfegyelmezte érte.)

Természetesen, ott sem kolbászból volt a kerítés. A tanárok többsége fásult volt, nem látott kihívást a tanításban, rutinból végezte a munkáját és ezt a gyerekek is érezték. A tanárok és a gyerekek is nyíltan kimondták. Nade kit hibáztattak érte? A gyerekeket? Az oktatási rendszert? Nem. Magukat. Úgyhogy azon gondolkozott a tanári közösség, hogy hogyan tudnának újra életet és lelkesedést lehelni magukba, azon keresztül pedig az iskolába és a gyerekekbe.

Hm.

A vicces az, hogy most kerestem a suliról képet, amit betehetnék dekorációnak és tényleg tenger sok van. De egy sincs olyan, amin csak az épület lenne: mindegyik képen a gyerekek vannak a középpontban. :)