2018. április 22. 12:24 - ossi.blog.hu

A kis lépéseket is meg kell becsülni..

Lehet az elmúlt két hét tüntetéseit fikázni, de két dologban mégis nagyot hoztak, aminek jogosan lehet örülni.

A tömeg látványos és súlya van. Nem véletlen, hogy a kormánypropaganda évek óta hatalmas pénzeket és szervezést ölt abba, hogy az ellenzék úgy érezze, hogy reménytelenül kevesen vannak, és még azok is széthúznak. Ez egy pszichológiai trükk: a saját tábort összezárja, és a tettrekészségüket erősíti, az ellenzékieket pedig elbizonytalanítja, növeli a politikai apátiát, és a saját képviselőikkel szembeni cinizmust. Így két legyet üt egy csapásra: épít az egyik oldalon, és amortizál a másikon.

Pár hónapja, ha egy nem kormánypárti orgánum kommentfolyamát néztem, teljesen ellepték a fidesz szimpatizánsok. Persze, sokuk ezt feladatba kapta, de a kritikus hangok visszahúzódása is azt mutatta, hogy ekkora létszámfölénnyel szemben, feleslegesnek látják kiállni. Ugyanezt éreztem a környezetemben is: a feladást, mert “csak meg kell nézni, hogy hányan bedőlnek a propagandának”, és azzal számoltak, hogy így vagy úgy, itt vagy máshol, de csendben kibekkelik az elkövetkező 10-20 évnyi fidesz érát.

Ehhez képest, egy hosszú reménytelenség után, végre a nem kormánypárti szavazóknak is lett olyan élményük, hogy rohadtul nincsenek kevesen. Különösebb cél nélkül is össze tudtak rántani akkora (vagy nagyobb) tömeget, mint a jól megszervezett békemenetek. Ráadásul, olyan tömeget, amelyik nem feltétlenül akar fizikailag harcolni, csak meg akarja mutatni, hogy a választás nem egy sportmérkőzés, ahol a győztes ünnepel, a többi helyezett meg csendben hazakullog, hanem a választási eredményektől függetlenül, továbbra is itt vagyunk, létezünk, ráadásul, sokan vagyunk, és mi is helyet kérünk ebben az országban.

Nem hiszem, hogy ezen a kormánypárt röhögne, hiszen ők is tudják, hogy milyen sokat számít. Ez látszik azokból az izzadtságszagú, névtelen, pártközpontban megírt cikkekből is, amikkel a kormánypárti sajtó lereagálja az eseményeket. Mi is kínunkban nevettünk a békemeneten, mert a létszám azért ijesztő volt. Kizárt, hogy ugyanez ne működjön viszont.

 fabi.jpgA fotóért thx Fabinak!

A másik nagy durranás, az a pártok fölé ívelő jelleg. A korábbi tüntetéseken az volt a benyomásom, hogy a résztvevők többsége… hogy is mondjam… az én rétegem. Szal, amolyan középosztály féle. Most pedig nagyon mindenféle ember érkezett. Mindenkinek van valamilyen pártszimpátiája, de ennek ellenére, végre találtak egy közös nevezőt. Ami a jövőre nézve lehetne egy közös minimum is. Hosszú évek után először. És ebben a tömegben a Martens bakancsos, kemény gyerekek is szemmel láthatóan jólérezték magukat. A kutyát nem érdekelte, hogy most ki, milyen zászlóval jött, mert a közös értékek tiprása ellen demonstráltak.

És ezt a változást nem csak a tüntetéseken látom. A munkahelyemen például vannak olyanok, akik szünetben vitakört hoztak össze, és hallom, hogy annak ellenére, hogy mennyire más a pártszimpátiájuk, végre először tök higgadtan, lehetőségeik szerint, tényszerűen vitatkoznak a politikáról. A pár hónappal ezelőtti bemerevedett állások között, ilyet nem nagyon tudtam volna elképzelni.. És akikkel én beszéltem az elmúlt időszakban, azoktól dettó ugyanezt a hozzáállást tapasztalom: “ lessz*rom, hogy kire szavaztál, azt is, hogy a fidesz nyert, az a lényeg, hogy az, ahogy az egész választás zajlott, elfogadhatatlan.” Ennyi. Pártokról majd beszélünk akkor, amikor az lesz a legnagyobb gondunk.

Nem titok, hogy olyan országban szeretnék élni, ahol konszenzusos kormányzás zajlik, ahol viszonylag sok párt kerülhet a parlamentbe, kormányt alakítani meg csak koalícióval lehet. Mert egy olyan országban, ahol két embernek három véleménye van, ez az egyetlen értelmes modell. Ha ez kiegészül azzal, hogy újra működnek a fékek és az ellensúlyok, hogy a kormány kénytelen figyelembe venni az érdekvédelmi szervezetek és azok szakértőinek a véleményét is, akkor rohadtul nem érdekelne, hogy ki melyik pártra szavaz, mert ezek önmagukban is biztosíthatnák, hogy az élet egy élhető sínen menjen tovább, lévén, ha az emberek hatással lehetnek az életükre, akkor nagyon nincs más, csak az értelmes irány. Bármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, úgy érzem, hogy mégis sikerült efelé lépnünk.

Nem, azt sem tudom, hogy ebből a tüntetéssorozatból mi lesz, lesz-e egyáltalán bármi kézzel fogható, vagy ami lesz, az nekünk jó lesz-e. Abban viszont biztos vagyok, hogy azt, amit ez a két hét elért, már nem lehet visszacsinálni, és előbb, utóbb látszatja is lesz.

Úgyhogy azt gondolom, hogy még most is érdemes hozzá csatlakozni, ha másért nem, akkor azért, hogy látszódjon, hogy hányan vannak, akik hiába nem a győztes csapatnak szurkoltak, akkor is jelen vannak, és nem lehet őket figyelmen kívül hagyni! (A többiről meg beszéljünk majd akkor, amikor már ott vagyunk.)

Szólj hozzá!
2018. március 10. 09:25 - ossi.blog.hu

Nem minden csizma, ami nem tetszik

Nem szép dolog általánosítani, mert jellegéből adódóan szinte csak téves lehet. Ráadásul, érvnek is egyszerű, mint a faék (ezért is illetlenség élni vele). Nem beszélve arról, hogy szarul tud esni, amikor egy kalap alá vesznek olyanokkal, akiket én sem tudnék vállalni. Nem mindenki akkora tapló, mint Lázár a bécsi videójával, csak mert magyar, nem? (LINK)

Bécsben elkezdtek cetliket kitűzni a magyar rendszámú autókra Lázár gyalázkodása miatt
Forrás: Bécsben elkezdtek cetliket kitűzni a magyar rendszámú autókra Lázár gyalázkodása miatt (444.hu)
LINK

DE...

Van az úgy, hogy az általánosításban egy olyan plusz üzenet rejtőzik, ami miatt valahogy mégis odaillő lesz. Hiszen, amúgy mi hagytuk, hogy így legyen, nem?

A cetli nem érdekel különösebben, csak az általánosítás, - ezt fontosnak tartom leszögezni. Mert az mégis csak közös sarunk, hogy egymás után kétszer is megválasztották őket (mindazzal együtt, ami ehhez kellett), pedig már az első négy évük óta tudtuk, hogy csak a baj lesz velük, ha egyszer megint hatalomra kerülnek. Az is a mi sarunk, hogy az ország egyik fele nem tudja megmagyarázni a másik felének, hogy miért gáz, amit kormányzás címén művelnek. És az is, hogy sokszor még értelmes emberek sem értik, hogy pontosan miről szól a választási törvényünk.

Demokrácia kapcsán, az egyik, ami nálunk kimaradt, az az, hogy ahhoz, hogy normálisan tudjon működni, az is kell, hogy az egyén ne csak magáért érezzen felelősséget, hanem picit a többiekért is. Erre figyelmeztet az általánosítás.

Egy dán ismerős mesélte, hogy náluk nagy divatja van a köztereken elhelyezett szociális témájú szobroknak. És az emberek szeretik őket, mert elgondolkodtatnak, és témát adnak, amiről aztán lehet beszélni minden szinten. Mint például, Jens Galschiøt szobrai (LINK) hajléktalanokról, éhezőkről, terhes tinédzserről és környezetszennyezésről. Közülük az egyiket ("A legkövérebb túlélése" címűt) a közeli város is megvette, és ők büszkék arra, hogy a turisták ezt látják. Mert ez a szobor nekik azt is szimbolizálja, hogy egy közösség fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy tudjanak vitatkozni, és együtt gondolkodni.

survival_of_the_fattestjpg.jpg

Jens Galschiøt: A legkövérebb túlélése, Ringkøbing
Forrás

Erre eszembe jutott, hogy nálunk iszonyú felháborodás lenne abból, hogy ha egy önkormányzat arra adna pénzt, vagy csak engedélyt, hogy az év 365 napján, a járókelők arcába toljon valami kritikát. Sőt. Igazából, már évek óta ott tartunk, hogy baráti, vagy félbaráti társaságban közéletről, társadalomról, politikáról beszélni olyan, mintha valaki kitenné a csizmáját az asztalra. Pláne, ha olyan is van a társaságban, akiről tudott, hogy más véleményen van. (És Danny nem értette, hogy hogyan lehet így élni... Más világ, no.)

Választhattuk volna azt is, hogy megtanulunk vitatkozni, érvelni, tanulni, meghallgatni, és elviselni a frusztrációt, hogy valaki teljesen máshogy gondolkodik ugyanarról, nem feledve, hogy mást gondolni nem személyes sértés. Röviden: választhattuk volna azt is, hogy felnövünk. Ehelyett, mindenkit érintő témákat tabusítottunk, mint a gyerekek, akik inkább elrohannak duzzogva, csak ne kelljen olyat hallaniuk, ami nem tetszik nekik. Nem mondom, az utóbbi tényleg gyorsabb és könnyebb, de mi értelme van azoknak a nagy beszélgetéseknek, amiben minden második hozzászólás az, hogy "jah, szerintem is".. Ha az emberek elkerülik a tőlük eltérően gondolkodókat, akkor a Gresham-törvénynek köszönhetően, mindenki bezárkózik a saját kis visszhangkamrájába (LINK), és ott találjuk magunkat, ahol most vagyunk: közös országban, közös történettel, de különböző, alternatív valóságokban, és nem látjuk, hogy ezt hogyan lehetne élhetővé tenni. Az emberek legfeljebb csak felületesen találkoznak olyannal, aki az ő gondolkodásukat próbára tehetné. (Kiállni egy folyó két partjára, és onnan átüvölteni a saját igazságunkat újra és újra, nem ér: az nem vita.) És úgy érzem, hogy ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mostani kormány olyan országot építhessen, amilyet, mert ez a rendszer a bezárkózáson tenyészik.

 

Azt gondolom, hogy vitatkozni hasznos, vitakultúrában fejlődni erény, komfortzónából kilépni elengedhetetlen, másokat emlékeztetni, hogy a véleményük nem egy végső igazság, pedig életbevágóan fontos, - már ha valami értelmeset is akarunk kezdeni ezen a 93 000 négyzetkilométeren. Egy értelmes, működő közösséghez elengedhetetlen, hogy a másként gondolkodók között több interakció legyen, mint a kölcsönös anyázás. Igen is, fel kell vállalni a vitákat, valamint azt is, hogy vannak olyanok, akiket a többieknek kell ezekre megtanítaniuk, mert önerőből nem megy nekik. Mert az értelem felelősséggel is jár azokért, akiknek meg nem jutott.

Ha másért nem, akkor azért, hogy emelt fővel mondhassuk az ilyen cetlikre, hogy "ne általánosítsanak már, kérem szépen".

Persze, a legjobb az lenne, hogy ha végre szülnénk valami előremutatót, amit demagóg politikusok sem tudnának elvenni.

 

Címkék: szvsz köz
84 komment
2016. október 14. 18:46 - ossi.blog.hu

In memoriam Bolye Feri

Még mindig hihetetlen, hogy elment. Aki csak beszélt róla, mindenki úgy érezte, hogy felfoghatatlan, mintha bármelyik pillanatban betoppanhatna - nevetve, ahogy szokott. Hogy el sem tudjuk képzelni, hogy mekkora lesz az az űr, ami utána marad. Mert Kishantoson ott van mindenhol és mindenben. Hogy szokták az ilyen embereket hívni? Hétköznapi hősök? Akik élik az életüket és bár sosem tervezték, valahogy mégis úgy alakul, hogy közben túllépnek önmagukon és csodákat művelnek...

Kishantosban Feri volt az, aki képes volt elrugaszkodni és szárnyalni, és Éva volt az, aki a leghajmeresztőbb ötleteit is lefordította a rögvalóság nyelvére. (Persze, Évát sem kell félteni, ha arról van/volt szó, hogy merjen-e nagyot álmodni.)

Talán '95 környéke lehetett, amikor Évával beszélgettünk (ugyanabban az irodában, ahol 18 évvel később megtagadták a földek átadását a teljesen szabálytalan átadás-átvétel miatt), majd Feri beviharzott, ahogy szokott: "Éva, az jutott eszembe, hogy.." És Éva meghallgatta, majd amikor Feri ugyanazzal a lendülettel ki is viharzott, felém fordult, hogy "És most akkor én mit csináljak? Feri idejön a képtelen ötleteivel, én meg találjam ki, hogy hogyan lehet megcsinálni, miközben most nem ezzel kéne foglalkoznunk." Aztán Éva ahelyett, hogy elvetette volna, törte a fejét, majd újra és újra átrágták Ferivel és a végén megcsinálták.

Ugyanígy született Kishantos ötlete is. Mezőgazdasági szakemberként megálmodtak egy mintagazdaságot, majd Feri négy hónapot töltött Røddingben, a világ első népfőiskoláján és azzal jött haza, hogy csináljanak egy ilyet itthon is. És Éva azt mondta, hogy ennek semmi értelme, nem is értenek hozzá és köze sincs ahhoz, amivel foglalkoznak. Aztán elkezdték felépíteni.

Szinte gyerekfejjel ismertem meg őket és amellett nőttem fel, hogy folyamatosan követhettem Kishantos alakulását, ahogy egy végtelenségig becsületes, legtisztább, apolitikus elképzelésbe hogyan mászik bele a mocskos politika és a korrupció, ők pedig küzdenek, sokszor emberfeletti erővel. Éva és Feri valahogy mindig olyan volt, hogy amikor mélypontra kerültek, akkor egy nagyot rugaszkodtak és még magasabbra tették a lécet. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan voltak képesek ennyi évet végigcsinálni, folyamatos, erős ellenszélben, nem ritkán félelemben és bár Éva szerint azért, mert a tenni akarás és az emberek iránt érzet szeretet, hogy mindig, mindenkiben a jót keresték összetartotta őket, de szerintem ebben benne volt az is, hogy remekül kiegészítették egymást. Valahogy mindig eltérő ütemben kerültek mélypontra és az, amelyik éppen látott még reményt, kihúzta belőle a másikat.

És az évtizedek alatt erre sokszor szükség volt. Kezdve az örömtől, hogy a dánok és a németek az ötletük mögé álltak és államközi egyezmény lesz a mintagazdaságból, majd nem sokkal később a padló, amikor a magyar kormány képviselője azt mondta, hogy 400 millió zsebbe, vagy az egészből nem lesz semmi. Hogyan? Miből? Ha lenne is ennyi, ellenkezne az elveikkel. Egyébként is hogyan tudnák elmagyarázni a dánoknak és a németeknek, hogy  ennyi pénzt csak arra adjanak, hogy valakinek a zsebében landoljon? Amikor kirúgták őket a munkahelyükről, remélve, hogy az egzisztenciális félelem kedvüket szegi. A kormányváltások és a felismerés, hogy "te, ezek ugyanazok!" A telefon ("tudod, olyan, akinek a hangját ismered a tévéből és álmodban sem gondoltad volna, hogy ilyen szinten is számon tartanak minket") azzal, hogy ki lesznek rúgva, amire csak annyit tudtak mondani, hogy mégis honnan, hiszen már régen kirúgták őket, és azzal lett vége a beszélgetésnek, hogy "akkor meg is lehet halni". Majd az állandó ellenőrzések, hogy két hétig ott ül valaki az adóhivataltól és a könyvelésüket bogarássza ("nekem csak azt mondták, hogy ide kell jönnöm és addig keresni, amíg nem találok valamit"), aztán a minisztériumi ellenőr, akinek semmi jogosultsága sem volt, hogy ellenőrizze őket ("ti komolyan ilyen körülmények között dolgoztok és még az államtól sem kaptok támogatást hozzá?"), aztán a lesötétített ablakú autó, ahogy látszólag teljesen céltalanul naponta kétszer-háromszor bekanyarodott Kishantosra. Az újabb és újabb akadályok, hogy megvehessék a kishantosi kúriát vagy hogy meghosszabbítsák a szerződésüket ("Azt mondják, hogy tegyünk le 14 milliót az asztalra, különben nem bérelhetjük tovább a földeket, de ennyi idő alatt, honnan? És milyen alapon?"). Amikor végre sikerült elérni a bio minősítést és a szomszéd nagygazdaságból vigyorogva hívták őket, hogy csupa jófejségből lepermetezték az egyik darabot és inkább köszönnék meg, hogy nem fizettetik ki velük. Az ígérgetések, majd a teljesen váratlan gáncsok, egészen addig, hogy a végén sikerült: feldarabolták, beszántották, lepermetezték a földjeiket, nem sokkal azután, hogy az új alaptörvénybe is bekerült, hogy az olyan ökológiai mintagazdaságokat, mint amilyet ők is csinálnak, védeni kell.

Akaratlanul is az az ember első gondolata, hogy Feri korai halálában közrejátszott mindaz, ami az elmúlt 3 évben történt. A meghurcolás, az ellehetetlenítés, a cinizmus, hogy egy élet munkáját tették tönkre arra érdemtelenek. Tavaly, az egyik találkozásunkkor Feri azt mondta, hogy nagyon aggódik Éváért. Okkal, mert ilyennek sosem láttam előtte: falfehér volt, beesett szemekkel, nyúzottan puszta árnyéka volt önmagának. A "földosztással" olyan pofont kaptak, amiből nem látszott, hogy valaha is talpra lehet állni. Akkor tért csak vissza belé az élet, amikor kitalálták a bio kertet: lebontották a gazdasági épületeket és a helyét elkezdték felásni, bevetni, tanulni, hogy hogyan kell kicsiben csinálni. És mégis Feri adta fel előbb. Mert neki nem a kert volt az élete, hanem a nagygazdaság, a nagygépek, hajnalban kelni, kimenni szántani, vetni, gyomlálni, éjszaka közepén szerelni, mert meg kell lennie, nem várhat, a kettő között pedig tanítani a fogásokat.

Ma lett volna annak az esetnek a tárgyalása, amikor az egyik feldühödött "nyertes" megpróbálta elütni. (VIDEO LINK). Szinte fékezés nélkül hajtott felé, majd kivágta rá az ajtót, hogy azzal csapja el. Feri lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy el tudott ugrani. Majd a nyertes rögtön rátámadt, hogy megüsse: Feri úgy fogta le a kezét. Pár nappal később öten körbevették és azzal fenyegették, hogy lelövik. Miközben Éva telefonon hallgatta végig az egészet. Feljelentést sem tett, mert tudta, hogy esélytelen. (VIDEO LINK) Nemrég a bíróság levelet küldött miszerint a vád könnyű testi sértés és ha nem jelenik meg ma a tárgyaláson, ejtik a vádat. Éva azt mondja, hogy ő is látta, hogy ez a levél volt az, ami valamit végképp eltört Feriben.

Sok emlékem van Feriről, mégis, amikor megtudtam, hogy meghalt, egy két évvel ezelőtti jutott először eszembe... Kishantosra menve, mindenhol sárgállott a kukorica, mert aszályos nyár volt. Kivéve Kishantoson. Délután Feri beviharzott (ahogy szokott), kezében egy kukorica szárral és gyermeki örömmel az arcán: "Ezt nézzétek! Ezt reggel téptem ki! És még mindig zöld! Az egész kukoricamezőnk zöld, nem úgy, mint más földeken, de ez.. Kinn aszalódott a napon egész nap és még mindig zöld! Ebben a szárban benne van az egész munkánk,  amiért ezt az egészet csináljuk. Mert ez a kukorica élni akar! Úgyhogy gyorsan el is ültetem valahova, remélem, megmarad."

Úgy érzem, hogy a munkája iránti szeretete, a biogazdaság, a népfőiskola, hogy annyira magával ragadta a népfőiskola eszmeisége, Grundtvig és Christen Kold gondolatai, a barátságok, amiket Dániában kötött, hogy Hantos aktív tagja és élő krónikása volt, hogy oly sokáig harcolt, valahogy mind egy közös gyökérről, az élet és az élő  iránti feltétlen rajongásából fakadt.

 

PS: Mire befejeztem a szöveget, felkerült a "hír" miszerint Orbán Viktor azt mondta, hogy "A diktatúra hideg valósága felőrli az emberi méltóságot, utána általában üresség, megcsappant életerő marad."

És erre nem lehet más mondani, mint azt, hogy: "Bizony így van." De nagyon morbid az időzítés.

Szólj hozzá!
2016. október 09. 09:55 - ossi.blog.hu

Már akkor sem volt vicces

Fehérorosz kollégámmal beszélgettünk egyszer. Mármint előfordul, hogy amíg egyikőnk kikeres vagy megcsinál valamit a másiknak, addig van idő beszélgetni és a téma elterelődik a melóról. Persze, politikára nem, mert annyira nem ismerjük egymást. Ráadásul mindketten olyan országban élünk, ahol megszoktuk, hogy ha nem elég óvatos az ember, könnyen vitává vagy egy kapcsolat próbájáva fajulhat a beszélgetés, amint a politika szóbajön. Ahol sokszor már az is álláspontnak számít, hogy ki melyik hírt tartja említésre méltónak vagy éppen mi zavarja a hétköznapokban. És hát volt már olyan, hogy az egyik kollégájával hamar eljutottunk odáig, hogy inkább itt fejezzük be a beszélgetést, pedig egy olyan ártatlan kérdésből indult, hogy "nálatok, Magyarországon melyik nyelv hivatalos nyelv".

Szóval, politikáról nem. De annyit enélkül is le tudtam szűrni, hogy amikor elkeseredik, akkor a saját országát egy lepukkant, nyomasztó, korlátolt országnak látja, ahol teljesen elment az emberek esze és sokszor már az is ellenzékiségnek számít, hogy hagyják őt békén, csak szeretne normálisan élni. Teljes joggal. Fiatal, képzett, tapasztalt szakember, nagyon jó soft skillekkel, ami miatt sikeres és megbecsült lehetne bárhol a világon. Ehelyett él egy taposómalomban, amiből valamiért nem tud szabadulni és a fizetését arra költi, hogy évente egy-két hetet olyan országban tölthessen, ami emlékezteti arra, hogy nem ő hülyült meg az igényeivel, hanem tényleg a saját országában romlott el valami.

És akkor arról beszélgettünk, hogy éppen előtte jött haza egy hosszabb nyaralásból és mennyire jó volt csak máshol lenni. Aztán meg arról, hogy ahhoz képest, hogy évek óta dolgozunk együtt és tényleg jó munkakapcsolatot sikerült kialakítani, soha nem találkoztunk még személyesen, ami nélkül azért nem olyan könnyű egy olyan bizalmat kialakítani, mint ami sikerült. És én például nagyon kíváncsi lennék Fehéroroszországra a saját szememmel. Erre nevetett és azt válaszolta, hogy sosem tudni, még az is lehet, hogy hamarosan inkább ő költözik Magyarországra. Belőlem meg kicsúszott, hogy ide ne akarjon, mert úgy tűnik, hogy inkább mi megyünk hozzájuk.

És erre megint nevetett, hogy az is igaz.

Aztán ezen mindketten nevettünk.

Pedig már akkor sem volt vicces...

 

PS: Nem értem, hogy miért vannak még mindig olyanok, akik úgy képzelik, hogy az, amiket a történelemkönyvekben olvastak úgy történtek, hogy egy reggel az emberek arra keltek, hogy ez nem kell, feldühödtek és utcára vonultak. Hogy miért nem hiszik el, hogy az ilyesmi fokozatosan történik, mindig egy lépéssel előre, időnként egy-egy lépést vissza, oldalra, de megy tovább, ahogy az ellenállás engedi. Mert mindig csak egy picit rosszabb és furább, amit meg kell megszokni, amik akkor és ott látszólag eltörpülnek a napi dolgok mellett. Meg engem egyébként sem érint. Még.

Címkék: szvsz köz
Szólj hozzá!
2016. szeptember 29. 22:58 - ossi.blog.hu

Mi lesz? Mi lesz?

Seggünk ki lesz, az lesz, más nem nagyon lesz.

Nincs olyan, hogy Migráns Riasztó Varázs Népszavazás, az eredmény nem fogja megtámogatni a kormányt „Brüsszelben” (eddig is tudták, hogy a magyar lakosság miként vélekedik a menekülteket illetően, pontosabban, mint amennyire a népszavazásból kiderül majd) és nem fog semmilyen uniós döntést megakadályozni, mert az uniós döntések nem így működnek – legalábbis, amíg benne vagyunk az Unióban. Isten igazából a menekültekre és az uniós döntésekre körülbelül akkora hatása lesz, mintha nagyon sokan egyszerre tennének ki cetlit a hűtőjükre azzal a szöveggel, hogy „nem akarok migránst”. Még egy közvéleménykutatás is megbízhatóbb, vagy az, hogy pontban este nyolckor mindenki, aki egyetért, egyszerre kapcsolja le a villanyórát, hejj.

Ami viszont lesz, - és erre még tétet is tennék, ha lenne pofám biztosra fogadni,- az az lesz, hogy hagyományos vagy unortodox módon, de a népszavazás sikeres lesz és kommunikációs szinten vagy ténylegesen a nemek győznek. És hogy ezt még ezerszer vissza fogjuk hallani a hamarosan kezdődő, 2018-ra készülő választási kampányban. Mert ez az egyetlen látható értelme az egész felhajtásnak: elhitetni velünk, hogy a kormány támogatottsága szikla szilárd, továbbra is ők az ügyeletes erősebb kutyák. Mint amikor az alfa egyed körbevizeli a területét, hogy aztán a többieknek meglegyen a mihez tartás. Ezért fosnak és tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy nehogy kilógjon a lóláb, mert az olyan lenne, mint amikor egy falkában az alfa egyed erejét veszti.

Az egész mögött van egy finkelsteini logika, aminek az alappillére az, hogy az átlag szavazó egyszerű, mint a faék. Ha valaki szimpatizál egy párttal és azt érzi, hogy valódi tömeg is áll mögötte, akkor nagyobb eséllyel sikerül megnyerni ahhoz, hogy a kampány során odafigyeljen az üzeneteikre, majd tényleg el is menjen behúzni az ikszet. A már meglévő szavazókat meg tovább erősíti. Az, aki egy adott párttal nem szimpatizál, de azzal szembesül, hogy kimagasló a vélt vagy valós támogatottsága, inkább kiábrándul, és hajlamos lesz úgy ítélni, hogy itt minden más veszett fejsze nyele: tehát csökken az érdeklődése a kampány iránt (értsd: ha már a kormány üzenetére úgysem fogékony, legalább az ellenzék is nehezebben érje el) és szavazni is kisebb eséllyel megy majd el. Ezért nem érdekelt a Jobbik sem abban, hogy sikeres legyen és a nemek győzzenek, mert bár szívük szerint egyetértenének, a támogatottságuk mégis beleolvad a nagy kormány támogatottságba, és így hátrányból indulnak a kampánynak. Ahogy Finkelstein mondotta volt: ha nem tudsz több szavazót megnyerni, akkor vedd el a konkurenciára szavazók kedvét. Hogy milyen áron? Bármi áron.

Mert itt jön a finkelsteini módszerek másik alap eleme: mérd fel, hogy az adott lakosság hol lát mumust és erősíts rá a félelmeire: mazsolázz, nagyítsd fel, szajkózd minden szinten újra és újra, hogy igazi rettegett szörnyé nőjje ki magát. Akkor csinálod igazán jól, ha odáig feszíted, hogy az egyszerű szavazó a józan érvekre immunissá válik, ha elhiszi, hogy ha nem az ő tábora nyer, akkor az maga a vég. Ha pedig az országa, nemzete, gyermekeinek a végét látja benne, az az igazi főnyeremény. Finkelstein eljátszotta ezt már szinte mindenhol, ahol tanácsadó volt. (Oké, nem mindenhol vagy nem mindig jött be, de mi mást játszana, ha ehhez ért.) És ugyanezt teszi most is.

Amivel nem lenne gond, ha az ország nem úgy reagálna, ahogy Finkelstein nagykönyvében meg van írva. Annyira papírforma szerint, annyira egyszerűen és kiszámíthatóan, hogy szemmel láthatóan Magyarország és a népszavazási kampány neki csak egy sima ujjgyakorlat egy unalmas vasárnap délutánra, - szieszta és uzsonna között. Választhattuk volna az egészségügyet, az oktatást, a korrupciót, vagy hogy minden szempontból teljesen kettészakad az ország, tehát csupa olyat is, ami miatt itt és most szar az életünk és már most tudjuk, hogy beledöglünk, de nem, nem ezt választottuk. Pedig Finkelstein minden kampány előtt közvéleménykutatással kezd, hogy megtalálja azt a félelmet, amire aztán magát az egész kampányt fel lehet építeni. Vagyis, tényleg mi adtuk a kezébe a témát.

Finkelsteinnek persze abban is igaza volt, hogy azokban az időszakokban, amikor tömegek féltik az egzisztenciájukat és a napi megélhetésüket, az emberek nem az mögé állnak, akinek van terve, hogy hogyan lehetne megoldani a problémájukat és visszaadni valamit a vágyott biztonságból, hanem az mögé, aki a felgyülemlett feszültséget képes egy csoport ellen irányítani. Mert az ember alapvetően ösztönállat: ha kevés a kaja, akkor nem tervezni kezd, hanem egymás torkának esik, közben felzabálja a maradékot és a jövőjét. Liberálisok, melegek, zsidók, külföldiek, színes bőrűek – ezek bejáratott és visszatérő bűnbakok Finkelstein munkásságában, bárhol volt tanácsadó a világban. És itt vagyunk mi, hogy bizonyítsuk, hogy a tétele mennyire igaz.

Ja, velem is szembejött az a duma, hogy aki nem megy el szavazni, vagy érvénytelenül szavaz, az a gyerekei, unokái jövőjét teszi tönkre. Alapvetően szíve joga ebben hinni bárkinek. Csak azt felejtik el, hogy könnyen meglehet az is, hogy az ő gyerekeik, unokáik nagyon máshogy fogják látni utólag a mostani eseményeket és inkább úgy ítélik majd meg, hogy apu/anyu/nagyi/nagypapi mennyire buta és megvezethető volt.

Azt gondolom, hogy aki elmegy szavazni, annak illik tisztában lennie, hogy ez a népszavazás nem fogja visszatartani a menekülteket, nem befolyásolja, hogy uniós döntéshozatalkor hogyan szavaz majd a többi ország, nem fogjuk tudni beleírni az alaptörvénybe, hogy Magyarország csak pízt hajlandó elfogadni az EU-tól, neki nem tetsző döntéseket nem, hanem most vasárnap, szavazata szerint mindenki arról fog valójában véleményt nyilvánítani, hogy milyen színvonalú választási kampányt hagy letolni a torkán. Az egyetlen üzenet pedig, amit Brüsszelbe küldünk vele az az, amit az oposszum mondott a Jégkorszakban: „mi nagyon, nagyon hülyék vagyunk”.

Az a helyzet, hogy a népszavazás igazi kérdése az lesz, hogy ma, 2016-ban, Magyarországon mennyire vagyunk oposszumok..

 szavazos.jpg

Címkék: szvsz köz
Szólj hozzá!
2015. december 19. 12:11 - ossi.blog.hu

Kiherélt férfiak

Azóta rágom a kefét, mióta megtudtam, hogy hiába a szakáll, a férfias külső, az izmos karok, na meg a széles vállak, ez a férfi állítólag már teljesen ki van herélve:

A kép Johan Bävman fotósorozatából való, amit gyesen lévő apukákról készített, azért, hogy arra bátorítsa a svéd családokat, hogy használják ki a családtámogatási rendszer lehetőségeit. Forrás: http://www.johanbavman.se/swedish-dads/

Mert hogy inkább asszociálnék arra, hogy a kép címe akár az is lehetne, hogy "a babázó apuka igen is szexi".

Amúgy a képen szereplő férfit Andreas Bergströmnek hívják és egyike azoknak az apukáknak, akik gyesen vannak. Svédországban. Mármint egy olyan országban, ahol tombol a „genderőrület” meg (18 éven alattiak forduljanak el, mert csúnya szó következik ) az emancipáció. Ahol a férfiak kiherélését maga az állam propagálja azzal, hogy arra biztatják a családtervezőket, hogy az anya mihamarabb menjen vissza dolgozni, az apa meg vállaljon nagyobb részt a gyereknevelésből, pl. a gyes felét ő vegye ki és akkor több pénzt kap a család. Svédország -a többi skandináv országgal együtt,- eddig is jobban teljesített, mint pl mi, akik tudjuk a tutit erről az egész emancipációról, de azt remélik, hogy ezzel az intézkedéssel tovább növelhetik a gyermekvállalási kedvet. Mert azt gondolják, hogy a XXI. században a titok a nők biztonságérzetében rejlik, az egykeresős családmodell vagy az, hogy a nők számára a gyerekvállalás érezhető hátrányt jelent a munkaerőpiacon, pedig nem ezt szolgálja. Egyébként is a gazdaság motorja az, ha minél több a jól képzett, sikeres állampolgár, akiknek az adójából aztán finanszírozni lehet egy csomó hasznos dolgot, mint például a családok támogatását, -és ebben minden kézre szükség van, ahogy Pataky Attila szokta mondani,- csak ők ugye a nőkre is értik.

 Forrás: https://europebynumbers.wordpress.com/2015/07/27/demography-today-europes-dwindling-population/

Akárhogy is nézem a fenti térképet a termékenységi rátákról, ezen bizony jól látszik a különbség azok között az országok között, ahol a nők emancipálása (ami állítólag egyben a férfiak kiherélését is jelenti) kormányzati program, meg azok között, ahol úgy hiszik, hogy a gyerekvállalás és utódgondozás amolyan női principium, a beteljesedett női lét egyetlen és igaz formája, a férfi dolga meg, hogy ehhez biztosítsa a hátteret.

És ezzel be is fejezhetném, mert ez önmagában válasz azoknak, akik szerint Kövér Ákosnak alapvetően igaza van, csak nem gondolkodni kell rajta, elég azt érezni...

De csak azért is...

Először is: no para, nincs itt akkora gond a fejekben. A magyar ember mind a mai napig nagyon fontosnak tartja, hogy szaporodjon. Az átlag magyar már felnőttléte kezdetén is úgy készül, hogy neki biztos lesznek gyerekei, majd amikor felnő és tényleg belevág, jellemzően úgy nyilatkozik, hogy kevesebb gyereke van, mint amennyit valójában szeretett volna. Sőt. A világon egyedülállóként csak ránk jellemző, hogy nem csak a legszegényebb rétegek vállalnak az átlagnál több gyereket, hanem egy bizonyos életszínvonal felett a jómódú réteg is. (LINK) Úgyhogy nem kell szapulni az embereket, köztük a dolgozó nőket sem, mert kedv az éppenséggel lenne... Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a kivándorolt családok körében átlagosan több gyerek születik, mint itthon.(LINK)

Senki ne értse félre, tényleg örömmel tölt el, hogy Kovács Ákosné boldog, hogy tehetségét és tudását okos és szép gyerekek felnevelésére fordítja, illetve, arra, hogy férjét támogassa álmai megvalósításában, de a nagy, magyar, szürke valóság az, hogy ahol az átlagkereset 250 000 forint körül mozog, ott azért elég szűkös a felhozatal azokból a férfiakból, akik ugyanezt a családmodellt biztosítani tudják, és hát, nem lehet mindenki udvari Csepregi Éva vagy gázszerelő. Nem, nem emlegetem fel, hogy aki ma felsőoktatási intézménybe jelentkezik, annak vállalnia kell, hogy ugyanannyi időt majd le is fog dolgozni itthon, hogy viszonozza azt, amit az állam belé fektetett, miközben kovács ákosnékkal szemben nincs ilyen elvárás, mert hát úgyis az a lényeg, hogy okos, tanult embereknek jó eséllyel okos, tanult gyermekeik lesznek, ami végül mindenkinek jó, no de azért szívesen... Na jó, ha a négy lányuk követi majd a szülői mintát, akkor az már egy pici hm.

Egyébként nem abba kötök bele, hogy Kövér Ákos mit gondol, hanem abba, hogy ez akkora egyetértésre talál azok között is, akiknek vérből és verejtékből kéne tudnia, hogy mekkora butaságot beszélnek. Mert amíg ekkora megértésre talál, addig ezek komolyan úgy fogják gondolni, hogy amit mondanak az tuti és kettőjük közül az egyik véleménye nem magánügy. Sőt. Azt a gyanút kelti, hogy annyira "úgy" gondolják ő és a haverok, hogy majd még a tettek mezejére is lépnek, aztán sok évvel később meg kilincselhetünk Japánban, hogy meséljék már el, hogy is volt az, amikor rájöttek, hogy mégis inkább erőltetni kéne ezt a női emancizét. (LINK)

A XXI. században az egykeresős családmodell, vagy az, hogy az apa a fő-fő kenyérkereső, anya meg valamennyit még hazavisz mellé, de legalább az utódgondozásra koncentrál, egyszerűen halott ügy. Magyarországon meg pláne az. Ennek a modellnek nincsenek meg a biztonságérzethez szükséges erőforrásai. A nő meg mégis csak olyan állat (miért nem lehet már learchiválni ezt a „nő nem ember” dumát?), aki ha tehetné inkább úgy csinálná, mint a nyestek, hogy teherbe esik 18 évesen, ahogy a család, a rokonok meg a haza elvárja, aztán kihordja, amikor a körülmények megfelelők hozzá.

Mert mit csinál az a család, aki tudja a nő és a férfi helyét a világban, de annyit már nem tud összespórolni (nálunk a lakosság nagy része nem tud), hogy ha holnap apuba belerongyolnak az autópályán és nem megy haza, vagy beteg lesz, netán munkanélküli (uram bocsá’, hiszen blaszfémia ilyet felemlegetni, de kapuzárási pánikjában lelép egy szebbel, fiatalabbal vagy éppen anyu érzi úgy, hogy ebből a kapcsolatból lépnie kell és az édes bosszú egyik formája az lesz, hogy nem kap tartásdíjat)? Ki segít majd nekik? Egy olyan országban, ahol a hagyományos családmodellt favorizálók halmaza és azok halmaza, akik szerint aki segélyre szorul, az élősködő és le kéne pattintani a közös kasszáról, feltűnően nagy számban egybeesik, ráadásul még találkozik is a családbarát kormány értékrendjével? Segítek: ha a rokonok sem tudnak, akkor senki. Anyu elindulhat munkát (vagy jobban fizető munkát) keresni, de hol szeretnek elfogadható fizetést adni olyannak, aki a munkaerőpiaci versenyben lemaradt?

Az a helyzet, hogy egy olyan országban, ahol 207 000 forint/fővel már a legjobban kereső 10%-ban vagy, majd ha ennyi mellett jön a gyerek, akkor az jelentős életszínvonal esést jelent, ahol a válások száma magas, és ráadásul Lux Elvira azt a megállapítást is teszi, hogy „a férfi általában elsősorban a nőhöz kötődik, és amíg kötődik hozzá, addig kötődik a gyermekükhöz is. Amikor a férfi elfordul az asszonytól, egy idő után a gyermektől is elfordul, nem ritka, hogy egészen „megfeledkezik” róla.” ... (LINK) Szóval, az a helyzet, hogy egy ilyen országban szuicid hajlamú az a nő, aki bedől annak, hogy az a csudajó, hogy ő koncentrál a családra, pláne, ha még el sem megy dolgozni, ahelyett, hogy foglalkozna a melójával és a keresetével is, és kiállna azért, hogy ahhoz, hogy ez működjön, az apa is vegye ki a megvalósításhoz szükséges részt az utódgondozásból. Mert csak így működik: ha az anya karrierjének alternatívája nem az elhanyagolt gyerek, hanem az az apa, akivel úgy tudják elosztani a feladatokat, hogy az mindannyiuknak jó legyen. És akkor még válás után is kisebb eséllyel múlik el a gyerekhez való kötődés.

És akkor kérdem én: ki nézi le a férfiakat? Az, aki szerint egy férfi is képes már egészen kis kortól megfelelően gondoskodni egy gyerekről vagy az, aki szerint egy valamire való nő a génjeiben hordozza, hogy hogyan lehet egyszerre takarítani és gyereket ellátni, az igazi férfi meg úgy van vele, mint az ufókkal, hogy először akkor veszi fel vele a kapcsolatot, amikor végre megszólal valami értelmes, emberi nyelven, mert ha tényleg rá lehet bízni egy gyereket, akkor vagy buzi vagy töketlen? És akinek ez a normális, az nem gondol bele, hogy érdemes-e olyannak szülni, aki nem fog tudni megbírkózni a kihívással, ha vele történik valami? Itt ennyien élnek kommunában vagy nagycsaládban, hogy megengedhetik maguknak, hogy majd csak lesz valahogy, legfeljebb a többiek gondoskodnak róla?

Azt gondolom, hogy amit Kövér meg Ákos mondott, az nem a nőknek sértő. Egy átlagos magyar nő, aki két lábbal jár a földön, az hallotta már ezeket ezerszer és csak annyit mond, hogy „jó’ van, majd beleér az ujjad a bilibe, oszt’ fölébredsz”. Ez azoknak a férfiaknak volt bántó, akik igen is igénylik, hogy a lehető leghamarabb aktív részesei legyenek a gyerekük életének, azoknak, akik nem csak akarják pelenkázni, fürdetni, meg ápolni a gyereküket, amikor az beteg, hanem tudják is, hogy erre ők képesek, mint ahogy arra is képesek, hogy párjukkal megoldják, hogy az idilli család és a nő karrierje ne zárják ki egymást és fel sem merül bennük, hogy ez az ő kiherélésükkel lenne egyenértékű. Mert, hogy az ilyen férfiak is egyre többen vannak (szerencsére) és egyáltalán nem töketlenek vagy férfiatlanok. Pláne nem kiheréltek. Sőt. Ők már a XXI. században élnek.

 akos6.jpg

54 komment
2015. augusztus 17. 12:35 - ossi.blog.hu

Régen ilyen nem vót! (Dehogynem.)

Európa a második világháború óta nem látott ekkora menekülthullámot: rövid idő alatt ötmillió ember volt kénytelenek elhagyni az otthonát, közülük két és fél millió indult meg valamelyik európai ország felé. Németországban hivatalosan 355 000 ember talált menedéket, Svájcban 80 000, Svédországban 80 000, Ausztriában és Franciaországban 80-80 000. (LINK) A Magyarországon tartózkodó menekültek számát csak becsülni lehet: hivatalosan 60 000 emberről gondoskodik az ország, de becslések szerint az országban ténylegesen tartozkodók száma ennek többszöröse, akár 150 000 is lehet. Nem mindenki érkezett háborús övezetből, egy részük a konfliktusok terjedésétől vagy a háború közelsége miatti romló körülményektől félt, igaz, az ilyenek többsége egy jelentősebb kezdő tőkével érkezik, ami lehetővé teszi, hogy itt új életet kezdjenek, vagy hosszabb, rövidebb ideig biztosítsák a megélhetésüket mielőtt a magyar állam támogatására szorulnak. Az itt tartózkodó menekültek nagy száma ellenére, Magyarország tranzit országnak számít, sokan úgy tervezik, hogy szeretnének továbbjutni valamelyik gazdaságilag fejlettebb európai országba,

A menekültek kezelésében Magyarország messze az európai átlag felett teljesít: a 10 000 főre jutó menekültek számában a negyedik helyen áll, viszont a GDP arányában toronymagasan az első: míg 1 millió dollár GDP-érték Svájcban, Németországban vagy Svédországban 170-200 menekültre jut, Magyarországon 850-re. A költségek minimális részét fedezik nemzetközi támogatások, 80%-t a magyar állam maga állja. Ennek ellenére a magyar miniszterelnök úgy nyilatkozik, hogy Magyarország humanitárius meggondolások alapján befogadja a menekülőket. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minden menekültet fogadunk, függetlenül attól, hogy érvényes okmányokkal vagy anélkül érkezik. Összesen 32 ideiglenes szállást állítanak fel mintegy 20 000 menekült számára, a többieket magánszállásokon helyezik el és az ország berendezkedik arra, hogy hosszú távon kezelje a menekülthelyzetet. Az ország déli részén több helyen is befogadó házat létesítenek, van olyan település, ahol több a menekült, mint az adott település eredeti lakossága. Ezzel együtt a menekült gyerekek számára megkezdődik az iskoláztatás szervezése, általános és középiskolák létesülnek. A menekülthelyzet kezelésében részt vesznek karitatív szervezetek és egyházak is.

A növekvő menekültáradat és az ezzel járó problémák ellenére a politika és az emberek általános hozzáállása még mindig pozitív és inkább a segítőkészség jellemző, de helyileg azért persze vannak konfliktusok...

A táborok környékén élők sokszor nem is találkoznak személyesen a menekültekkel, a róluk szóló információk ettől még szájhagyományok útján terjednek és alakítják a táborlakókról kialakult véleményt. És úgy tűnik, minél rosszabb gazdasági helyzetben van egy terület, ez a vélemény annál negatívabb. Megszaporodott bűncselekményekre panaszkodnak és úgy vélik, hogy ez egyértelműen a menekültek rovására írható, holott ezt, így semmi sem támasztja alá. Olyan helyeken, ahol sok a nehéz helyzetben élő, rendszeres a panasz, hogy a menekültek „hasznot húznak az egészből”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kapott élelmiszereket, ruházatot vagy éppen a saját készítésű tárgyaikat adják el azért, hogy a kapott pénzért cserébe olyan árucikkekhez jussanak, ami a táborban luxusnak számít (pl. cigaretta, egyéb élelmiszer, édesség, egyéb ruházat, szórakozás). Mert, hogy a tábor a túlélésre koncentrál, így napi háromszori étkezés adott (még ha menza jellegű is és nem feltétlenül van tekintettel az adott menekültek sajátosságaira), a tisztálkodáshoz, mosáshoz, takarításhoz, öltözködéshez szükséges igényeket kielégítik, orvosi ellátást kapnak, de a menekültek többsége hónapokig vagy akár évekig tartózkodik a táborban, ami alatt teljes puritanizmus nehezen elvárható. Ezen kívül gyakoriak a nézeteltérések, főleg a szórakozóhelyeken.

Persze a környék gazdái időnként azért profitálnak is a menekültekből, pl. amikor olcsó feketemunkáshoz jutnak. A tábor lakói hajlandók jóval olcsóbban is munkát vállalni, egyrészt azért, hogy kiszabaduljanak a tábori életre jellemző egyhangúságból és tétlenségből, másrészt, hogy így némi plusz pénzhez jussanak, amiből egyéb szükségleteiket is fedezni tudják. Szintén a szegényebb környékekre jellemző, hogy az ott élők arra panaszkodnak, hogy a menekültek elveszik a munkájukat.

Általánosságban jellemző, hogy a segítőkészség felkészületlenséggel párosul és ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a helyi lakosság is kevés információt kap a menekültekről, hogy mivel jár az ottlétük, milyen traumákkal, eltérő szokásokkal érkeznek, vagy, hogy a táborok elhelyezkedésében inkább a praktikum dönt, mint a környék gazdasági és egyéb felkészültsége, hanem magára a táborok szervezésére is. Az erősen traumatizált, otthon sokszor borzalmakat átélt menekültek egy viszonylag zárt, szabályozott, de többnyire sivár környezetbe kerülnek, ahol jellemzően a személyzet sem beszéli a nyelvüket, vagy ismeri a lakók kultúráját, előéletét. A tábor sajátos hierarchia mentén szerveződik, ami teljesen eltért az otthon megszokott vagyoni helyzet és képzettség szerinti hierarchiától, és ez tovább fokozza az ott élők kiszolgáltatottságát, elkeseredettségét. A táborok lakói gyakran panaszkodnak arra, hogy nincs intimszférájuk, nincs program, munka, amivel le tudnák magukat foglalni, így idejük nagy részében az átélt borzalmakon rágódnak, ami negatív hatással van mentális állapotukra. És maguk is nehezen tudnak alkalmazkodni egymás eltérő kultúrájához. Nem beszélnek róla szívesen, de feltételezhető, hogy előfordulnak bántalmazások is a személyzet és a többi táborlakó részéről is. Bár kifejezett etnikai ellenségeskedés ritkán tapasztalható, az etnikai feszültségek állandók. Igazából, szinte minden nézeteltérés valamilyen etnikai színezetet kap és a legapróbb kultúrális különbség is feszültséget okoz. Ahogy V. Huseby-Darvas Éva fogalmazott tanulmányában: „Minél nagyobb a fizikai és szociális összezártság, annál nagyobb kultúrális és szociális távolság alakul ki a menekültek között.” (17. oldal, LINK) Még nehezebb azoknak, akik otthon is elnyomásban, de legalább is kisebbségben voltak és a táborban, mint menekült és adott népcsoporthoz tartozó is kettős kisebbségnek számítanak.

Helyzetüket tovább nehezíti, hogy miközben legtöbbször úgy érzik, hogy a családjukon és a hozzájuk közel állókon kívül senkire sem számíthatnak, az átélt traumák miatt a családok és ezek a kapcsolatok is sérülnek. A családokon belüli konfliktus rendszeres, van, hogy tettlegességé fajul.

Mindezek után nem meglepő, hogy gyakoriak az öngyilkossági kísérletek, valamint, hogy vannak táborlakók, akik egyes helyzetekre irracionálisan és agresszíven reagálnak.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A fenti leírás hiába ismerős a mostani hírekből, valójában a 1990-94-es menekülthelyzetről szól, azon belül is csak azoknak a helyzetéről, akik a délszláv háború miatt menekültek Magyarországra.

Lényeg a lényeg: Magyarország hivatalosan kb. 60 000 délszláv menekültet etetett, ruházott, kezelt, ha beteg volt, a gyerekeiket iskoláztatta, zsebpénzt, szállást adott nekik - mindezt önerőből, jelentősebb nemzetközi támogatás nélkül. És persze a korábbi, román, ukrán vagy Európán kivüli területekről érkező menekültek mellett. Az ittlétük gyakran okozott konfliktust, a rosszabb gazdasági helyzetben lévő helyeken megjelent az irigység is, de soha fel sem merült, hogy ez az állapot nekünk tarthatatlan, vagy belerokkan az ország. Pláne nem a politikai vezetés részéről.

Úgyhogy szerintem mindenki maga szűrje le a tanulságot, miszerint nem kell mindent elhinni a politikusoknak... (És olvasson többet Finkelsteinről. :) )

 90esevek.jpg

Újrahasznosításra került források (tessék olvasni és okosodni):

Gyurok János – Jugoszláviai menekültek Magyarországon
Cambridge Survey of World Migration
Sulinet: Bevándorlás és menekültügy Magyarországon az ezredfordulón
V. Huseby-Darvas Éva: A biztonság és az erőszak kettősége a magyarországi menekülttáborokban az 1990-es években
Berencsi Zsuzsa: Gazdasági stratégiák, belső hatalmi viszonyok egy menekülttáborban és hatásaik a tábor belső életére, külső kapcsolataira
Dr. Hárdi Lilla és Erdősné Kalmár Éva: Csoportterápia menekültekkel - Miért más?
Horváth Lajos: Menedékesek Nagyatádon (a befogadók szemével)


Címkék: szvsz köz
61 komment
2015. június 28. 09:24 - ossi.blog.hu

Biztos én vagyok hülye, azért nem értem...

A Questor károsultaknak jut 150 milliárd,
a bevándorlókat nevelő. tolmácsigényes plakátkampányra 330 millió,
a konzultációnak álcázott propagandára 1 milliárd,
Orbán várba költöztetésére 300 millió,
a közröhej tévére 80 milliárd,
L. Simon panziójához vezető út felújítására meg 800 millió, úgy, hogy az útfelújítás már az eredeti tervek szerint sem fog minőségi javulást hozni a környéken élők közlekedésében,
aztán még a dohánygyárak által ajánlott 90 milliárdos bevételi lehetőséget is kidobjuk az ablakon,
és ez nem is teljes lista, pusztán annyi, amennyit kisujjból hirtelen kiszoptam az elmúlt, rövid időszakból.

Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy az egészségügy és az oktatás problémái, az országot megfojtó korrupció, az államadósság, a fél-rabszolgatartó közmunkarendszer bevezetése, a földek elrablása, az egyre inkább döbbenetes mértéket öltő szegénység, a középosztály lecsúszása, PAKS2 (és sorolhatnám), már mind eltörpülnek amellett a végveszély mellett, amit most a menekültáradat jelent számunkra. És a magyar állam erre a hatalmas, az országot fenyegető probléma kezelésére előirányzott 481 millió forintot. (Még szerencse, hogy EU apu állja a cechet.)

Ismétlem: 231 milliárdot elköltünk faszságokra, 90 milliárdot kidobunk az ablakon, az állítólag legégetőbb problémánkra meg fejenként szánunk kemény 53 forintot, ami összesen 481 milliót tesz ki. Oké, építünk mellé még kerítést is nagyon sok pénzből, de akkor még mindig csak 22,481 milliárdnál tartunk.

Na már most.. természetesen nincs kétségem, hogy az én képességeimmel van a probléma, azért nem értem, de vagy nincs akkora baj menekült témában, vagy tényleg van, de a kormányunk nem kezeli kellően komolyan?

Azt, hogy milyen előrejelzések voltak eddig is a növekvő menekültáradatot illetően, én is tudtam, tehát a kormánynak pláne illett volna hivatalból tisztában lennie vele és felkészülni, nem? Ehhez képest a menekülttáborainkban most kétszer, háromszor több menekültet szállásolunk el, mint ahány főre ezeket tervezték, és még több embernek kéne hely. A kormány még mindig nem kérte fel azokat a civil szervezeteket, akik jellemzően humanitárius segítő munkát végeznek és erre most is készen állnának, hogy kapcsolódjanak be a helyzet kezelésébe, sőt, mi több, amikor az EU bekérdezi, hogy oké, de milyen segítséget kér Magyarország, akkor előbb időt kérnek kitalálni, mert hirtelen a kormány sem tudja megmondani pontosan, csak annyit tud, hogy jó lenne, ha az pénz lenne. (A kecske nem hülye, persze, hogy káposztát kér.)

Ha tényleg sikerült volna elterjeszteni azt a gyönyörű „keményen dolgozó kisember” elnevezést, amit a kormánypropaganda tervezett, akkor én, ma az lennék és rögtön kényszert éreznék, hogy átgondoljam, hogy mi történne velem a munkahelyemen hasonló helyzetben... Mármint amikor előre tudom, hogy nagyon nagy probléma közeleg, ami ráadásul az én kompetenciám, de ülök a babérjaimon, majd amikor itt van, bepánikolok és kapkodok, hogy ég a ház. De akkor sem tudom, hogy mi kéne a probléma kezeléséhez, csak beblöffölöm, hogy pénz.. pénz az mindenképp... Az sem lenne jobb, hogy ha kiderülne, hogy nem a baj hatalmas, csak én trükközök, hogy pénzhez jussak. Szerintem mindkét esetben úgy rúgnának ki kétlábbal, hogy még 30 év múlva is fekete listán lennék a cégnél, nehogy véletlenül visszavegyen valaki, aki már nem ismer...

 

És a nép... az istenadta nép, ahelyett, hogy feltenné az alapvető kérdéseket, amit egy tisztességes munkaadónak illene, veszi az adást, ráadásul meglepő gyorsasággal... Tegnap még az ápolónők és a kivándorlás miatt aggódott és ha megkérdezik tőle, hogy szerinte a menekültáradat kezelése fontossági sorrendben hányadik helyen áll, a 2415. helyezés fölé csak néhány fehér holló tette volna. Aztán eltelik két-három hét és ma már úgy félti a gyerekmekeit a menekültektől, mintha afro pornón és zs kategóriás filmeken kívül máshol még életében nem látott volna más kultúrkörből származó embert... (Legyünk őszinték, ma Magyarországon, néhány frekventáltabb területen kívül, egy átlag magyar simán le tudja élni az életét anélkül, hogy menekültet lásson, vagy ha lát, az is legfeljebb a szír háziorvosa, aki vagy 30 éve él az országban.)

Emberek, ahol a munkaadó ennyire hülye, az a cég halálra van ítélve...

question_mark.png

20 komment
2015. április 18. 23:23 - ossi.blog.hu

Egy középiskolában jártam Dániában

Azt gondolom, hogy első sorban ösztönösen, de persze sok helyen tudatosan is, az országok úgy szocializálják a gyermekeiket, amilyen utánpótlást szeretnének maguknak. Otthon, a családon belül, és az oktatási rendszerben is. Mindez arról jutott már megint eszembe, hogy a vs.hu közölt egy interjút Tom Norring dán nagykövettel. Érdemes elolvasni.
(Elérhető itt: http://vs.hu/kozelet/osszes/ahol-tenyleg-a-dolgozo-emberek-a-legfontosabbak)

Persze, oldalakat lehetne mesélni arról, hogy miben nyilvánul meg, de most legyen inkább csak az egyik kiválasztott élmény…

Egy bentlakásos középiskolában jártam. Négy évfolyam, évfolyamonként egy osztály, osztályonként 12-20 gyerek. (Értsd: annyi, amennyivel tényleg foglalkozni lehet.) Az iskola sajátossága az volt, hogy nem adott végzettséget, de még érettségit sem. Na jó, Dániában ez nem különleges, mert ott csak tanulni kötelező, iskolába járni nem, így külön oktatási rendszerük is van, ahol még felsőoktatási szintet is ki lehet járni úgy, hogy a végén az ember hiába tanult sok minden hasznosat, papíron még mindig csak 8 általánosa van. (Ha mégis kell végzettség, érettségi, majd elmegy olyan iskolába, ahol ezeket megszerezheti.)
A bentlakásossága sem volt egyedi. Egy olyan országban, ahol sokat költöznek az emberek, a fiataloknak sem szokatlan, hogy máshol járnak középiskolába, vagy amikor a szülők költöznek, 14 éves kortól nem feltétlenül követik őket, hanem ha van helyben bentlakásos iskola, pl. ott laknak hétköznap.

Az iskola másik sajátossága az volt, hogy majd a gyerekek fele problémás eset volt. Ez nem tervezett specialitás volt, pusztán így jött ki. Kategóriájában nem a legjobb iskolának számított, így könnyen be lehetett kerülni. Sok gyerek azért járt oda, mert csak úgy engedte a gyámügy a családjában maradni, ha hétköznap tanári felügyelet alatt, bentlakásos iskolában van és csak hétvégén és szünetekben megy haza. Nem egy gyerek volt, akinek már volt pár bűncselekménye előtte, de olyan is, aki 12. életévét egy kábítószer elvonón töltötte. Meg hát bevándorlók, köztük olyan, aki nem is beszélt még dánul. És persze, a többi, tök átlagos gyerek, aki nem a problémái miatt, pusztán a suli kedvéért ment oda. Ők így mind együtt, ugyanabban az osztályban, ugyanabban a lakrészben, ugyanazon az órán, ugyanazokon a foglalkozásokon, ugyanazokkal a tanárokkal.

Mivel közelgett a tavaszi szünet, amikor a gyerekek egyébként is nehezen tudnak már órákon figyelni, csináltak nekik egy tematikus hetet, aminek a célja az iskola díszítése volt. (Értsd: minek erőltessünk valamit, ami úgysem megy, amikor helyette is tudunk hasznosat és értelmeset csinálni?)
Erre a hétre különböző foglalkozásokat szerveztek a tanárok, mint festés, kerámia, szövés, zene, stb. Az egész azzal indult, hogy első nap még nem volt meg, hogy melyik gyerek melyik foglalkozásra megy. Amire én csak azt mondogattam magamban, hogy “lehetnék én is kamikaze..”
3/4 9-kor összeterelték a diákokat az egyik terembe, hogy eldöntsék, hogy ki melyik foglalkozásra akar menni. Hazai tapasztalataim alapján ezen elkezdtem röhögni, hogy akkor estig ott fogunk ülni. Ehhez képest a gyerekek szépen, egymás után feltették a kezüket, mondták a nevüket és hogy hova akarnak menni, a tanárok meg írták a neveket a táblára. (Értsd: tudták, hogy nem kell küzdeni, senki nem fog lemaradni semmiről, ha kivárja, hogy szóhoz jusson.)

Olyan 8.52 magasságában kiderült, hogy majdnem mindenki kerámiára akart menni. Én éreztem, hogy bár nem a várakozásaim szerint indultak a dolgok, de lesz ez még úgy, hogy azt mondhatom, hogy “én megmondtam…”

Ekkor az egyik tanár kiállt és elmagyarázta, hogy kerámiára csak 12 fő fér be, úgyhogy annyi embernek kéne átjelentkeznie másik foglalkozásra, hogy ne lépjék túl a keretet. (Értsd: azért, mert valaki gyerek, még nem hülye, tehát akár el is lehet neki magyarázni, hogy mi a helyzet.) Én itt vigyorogva hátradőltem és arra gondoltam, hogy akkor ezek szerint nem a programokat tervezték egy hetesre, hanem a jelentkezést.

Ehhez képest a gyerekek egyenként elkezdték feltenni a kezüket, hogy oké, akkor ők máshova mennek. Minden noszogatás nélkül. 8.55-kor szét is széledtek a tantermekbe és 9-kor elkezdődtek a foglalkozások. Mire felocsúdtam már nem is maradt senki a teremben.

Később megkérdeztem a gyerekeket, hogy ez úgy mégis milyen indíttatásból sikerült? Azt mondták, hogy mit aggódjanak, ha a tanárok látják, hogy ekkora igény volt rá, úgyis csinálnak még valamikor ilyen programot. (Értsd: bizalom a rendszerben, hogy az törődik az igényével.) Erre mit lehet mondani? Én is csak annyit tudtam, hogy "hm".

Aztán már a foglalkozáson az is meglepett, hogy minden gyerek alkotott. Nem szimplán rajzolt, festett, stb, hanem alkotott. Itthon diák és tanár is voltam évekig, az átlag gyerekek többségéről nem tudnám elképzelni, hogy felszabadultan neki tudna feküdni egy mű elkészítésének. Általánosban még talán, de középiskolában? Szerintem, nálunk a legtöbb középiskolás bajban lenne, ha a kezébe nyomnának ecsetet, krétát, papírt, hangszert, kerámiát, hogy tessék, kezdjél vele valamit. Ott minden gyereknek volt egy terve, egy elképzelése, egy "mondanivalója". Nem a színvonal volt a lényeg, hanem az alkotás élménye maga. (Értsd: az számít, hogy ki vagy, nem kell valamiben jónak lenned, pláne nem mindenben ahhoz, hogy élvezhesd, amit csinálsz.)

Aztán menet közben az egyik srác kiakadt, mert egyáltalán nem olyanra sikerült a műve, mint amilyet szeretett volna. Nekem leesett az állam, hogy csípőből ilyenek jönnek ki a gyerekből, de ez olyasmi volt, amit csak ő tudhatott, ugyebár. Egyébként tényleg nem a rajzkészsége nyűgözött le, hanem az, hogy ránézésre lehetett tudni, hogy mi volt a koncepciója, illetve az, hogy azt is jól tudta használni, hogy a rajz éppen nem az erőssége, ez pedig mégis adott egyfajta esztétikát a képének. (Jah, hát a rutin meg az évek...)

A lényeg, hogy a gyerek elkezdett csapkodni, üvöltözni, felrugdosta a székeket, majd kirohant a teremből. Kérdeztem a tanárt, hogy ilyenkor mi van? Nem megy utána? Azt mondta, hogy általában utánuk szokott menni rákérdezni, hogy mi a gond, de ez a gyerek ilyen, békén kell hagyni, akkor hamar lenyugszik és visszajön. (Értsd: személyre szabott bánásmód.) És úgy is lett. Kb. 10-15 perc múlva csendben visszajött, vett egy nagy levegőt és elkezdte a melót előlről. Addigra a többiek már visszarendezték a dolgokat, kérés nélkül. Mindenki ahhoz nyúlt hozzá, amihez hozzáfért, így elég volt fél perc.

Egyébként korábban dán órán voltam ugyanennél a tanárnál. (Rohadt jó tankönyvük volt, érdekes feladatokkal, imádtam volna, ha annak idején én is ilyenből tanulhattam volna a magyar nyelv című tantárgyat, de ez más téma.) Az volt a feladat, hogy csoportokban le kellett rajzolni az ideális nőt vagy férfit, aztán szóban leírni. A lényeg, hogy a leckében olyan szavak is szerepeltek, amit egy középiskolás jó eséllyel nem ismer vagy nem pontosan, illetve, minden leckéhez tartozott pár nyelvtani szabály is, és ezeket használniuk kellett a leírás során. Persze jöttek a három mellű, televarrt, piercinges punkcsajok, a vihogás, meg minden, ahogy tinédzserekhez illik. Kérdeztem a tanárt, hogy nem zavarja, hogy nem veszik komolyan a témát? De nem értette. Az volt a feladat, hogy használják a tanult szavakat, meg azt a nyelvtant, amivel éppen foglalkoztak, azt meg teljesítették. És szerinte tényleg vicces volt, szóval okkal röhögték végig az órát.

Aztán apropó, hogy a gyerek csak úgy kirohant, kérdeztem a tanárt, hogy hogyan vezetik a hiányzásokat, ha nem abban a falatnyi kis füzetben, amit osztálynaplónak hívnak. De nem értette a kérdést. Elmondtam, hogy nálunk ez hogyan működik, akkor meg végképp nem értette, hogy mire akarok kilyukadni. Jobb híján elmagyarázta, hogy náluk a gyerekek tantárgyanként kapnak 3 órát egy évben, amikor nem kell megindokolniuk, hogy miért nem mentek be, aztán úgy osztják be, ahogy akarják. Ellóghatnak egy egész napot, leléphetnek hamarabb, vagy aludhatnak tovább reggel. (Értsd: életkorának megfelelő önrendelkezés.) A betegség miatti hiányzás ezen felül van. Mondom, olyan nincs, hogy ha egy gyerek háromszor hiányozhat, akkor ne akarna negyedszer meg ötödször is, de itt végképp elbeszéltünk egymás mellett, úgyhogy inkább rákérdeztem, hogy hogyan tartja fejben, hogy egy gyerek tényleg csak 3 órát hiányzott az évben, ha nem írják sehova. Nem értette, hogy ilyet hogy nem lehet fejben tartani. Persze, amikor tanár lettem, rájöttem, hogy ha az ember tényleg figyel a gyerekekre, akkor fejben lehet tartani, sőt még sokkal többet is. :)

Később a gyerekeknél is bepróbálkoztam, hogy hogy vannak ezzel a három óra engedélyezett hiányzással, de ők sem nagyon értették, hogy hogy van az, hogy nálunk máshogy vannak ezek a dolgok, úgyhogy nem erőltettem tovább.

Az egyébként megvan, hogy nálunk, egy átlagos órán hogy néz ki az, amikor a gyereknek vécére kell mennie? Na, ott úgy nézett ki, hogy a gyerek felugrott, hogy "bocs, mindjárt jövök" és kiment. Aztán visszajött és leült a helyére, mintha mi sem történt volna.

Persze a gyerekeknek extra kötelezettségeik is voltak, amihez itthon nem vagyunk szokva. Ők takarították az iskolát. Minden nap. Ebédszünet egy órával hosszabb, az pont elég arra, hogy megvan, hogy ki, mikor, melyik helyiségért és feladatért felelős és azt megcsinálja. Az ebéd kiosztása, majd utána az ebédlő kitakarítása, a tányérok, evőeszközök elmosogatása is az ő dolguk. A saját szobájukat is maguk takarították, cserébe hozhatták a posztereiket, saját használati tárgyaikat.

A nap úgy nézett ki, hogy tanítás reggel 8-tól délután 4-ig, értelemszerűen nem csak tanórákkal, délután tanulószoba, szabadidő, időnként valami szervezett program, este takarodó, ami azt jelentette, hogy akkor fekszenek, amikor akarnak, csak már a szobákból ne járkáljanak ki.

Kérdeztem az egyik kislányt, hogy akkor a barátja tényleg simán be tud járni a szobájába? Persze.De ha a szexre gondolok, akkor anyukája minden hónapban ad neki egy köteg óvszert és mindig a lelkére köti, hogy ne felejtse el használni, mintha ő annyira hülye lenne, hogy ennyi idősen teherbe akarna esni. Meg nem is nagyon szokott bejárni a barátja, mert a szobatársát zavarja. (Értsd: a kulturált szabályokat az ember az együttélés során is felismeri, nem csak akkor, ha valaki egyszer jól megfegyelmezte érte.)

Természetesen, ott sem kolbászból volt a kerítés. A tanárok többsége fásult volt, nem látott kihívást a tanításban, rutinból végezte a munkáját és ezt a gyerekek is érezték. A tanárok és a gyerekek is nyíltan kimondták. Nade kit hibáztattak érte? A gyerekeket? Az oktatási rendszert? Nem. Magukat. Úgyhogy azon gondolkozott a tanári közösség, hogy hogyan tudnának újra életet és lelkesedést lehelni magukba, azon keresztül pedig az iskolába és a gyerekekbe.

Hm.

A vicces az, hogy most kerestem a suliról képet, amit betehetnék dekorációnak és tényleg tenger sok van. De egy sincs olyan, amin csak az épület lenne: mindegyik képen a gyerekek vannak a középpontban. :)

 

 

2 komment
2015. április 11. 00:28 - ossi.blog.hu

Nem olyan bonyolult ez..

Valamiért úgy sikerültem, hogy komolyan veszem a választásokat. Az a kényszerképzetem, hogy a minimum az, hogy a befizetett adómért cserébe ikszelni akarok ("no taxation without representation" vagy mi), főleg, hogy elég sokan haltak meg itthon és nagyvilágban is azért, hogy ma megtehessem. Nem  virítok tányérnyi kokárdát március 15-én, nem emelem magasba a lyukas zászlót október 23-án, miközben a főtéren éneklem dagadó mellel a himnuszt, helyette inkább így tisztelem az egykori szabadságharcosokat. (Lehet, hogy ez nekik is jobban tetszene?) Sőt, talán kicsit kötelezettségnek is érzem a szavazást. Mint azt, hogy ha már dolgozom, próbálom normálisan csinálni, vagy akkor is felszedem a kutyám kakiját, amikor nem lát senki. (Erdőben is, mea culpa.)

És még a házi feladatot is elvégzem! Mindig követem az eseményeket annyira, hogy alap dolgokkal képben legyek, választások előtt meg pláne. Nem, nem a kampányeseményeket, természetesen. :) Lényeg, hogy igyekszem nem túl felkészületlenül érkezni a szavazófülkébe.

Van elképzelésem a szerintem ideálisról, arról, hogy mit szeretnék, milyen döntések tetszenének, de hát olyan párt sosincs, aki pont nekem való lenne. Persze, álmaim viking harcosával sem hozott még össze a sors, aki szeret olvasni, tájékozódni, ugyanazt a zenét szereti, mint én, jó humora van és még a női egyenjogúságban is hisz, de ettől még nem fogadtam szüzességet, ugyebár. Vagyis, mindig találok olyan szempontot, ami alapján tudok dönteni. Különben is, ahogy egy nagyon kedves barátom szokta volt mondani (az idézőjel tényleg azt jelenti, hogy most idézem): "akinek semmi nem jó, annak lóf*sz a s*ggébe!"

Vicces, hogy most tényleg az van nekünk, a többségnek, de nem erről akartam mesélni...

Azt elismerem, hogy mostanság nem egyszerű. Szinte nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor választáskor azt néztem, hogy kiknél található meg legalább nyomokban az, amit én is szeretnék. Vagy, amikor már egyik sem tetszett, de még mindig szimpatikusnak tűnt, hogy legyen minél több párt a parlamentben, a kormány kapjon minél több kényelmetlen kérdést, ezért olyan kapta a szavazatom, aki vállalható volt, de rezgett neki a léc. Boldog békeidők...

Mára persze egészen leredukálódtak az elvárásaim. Olyat szeretnék, aki kiszállna a zsebemből, a gatyámból és a magánéletemből. Igen, vásárolni akarok vasárnap, pontosan úgy, ahogy hozzászoktam: nem rendszeresen, csak amikor kedvem szottyan. És nem, nem akarok focicsapatnyi gyereket, csak mert az méltó a hazához, inkább átadnám a lehetőséget olyannak, akinek ez a vágya, anélkül, hogy éreznem kéne, hogy egy megtűrt tévelygő vagyok ezen a földdarabon. Olyat szeretnék, aki a lakosság kb tizedét még viccből sem nevezné többségnek, pláne nem 2/3-nak. Aki visszaállítaná a kormány ellenőrzését. (Nem, nem érdekel, hogy akkor sem működött tökéletesen, amikor volt ilyen, mert a vizet sem köttettem ki a lakásból csak azért, mert csöpög a csap. Vannak dolgok, amiket javítani szoktunk, nem kidobni.) Akiknek vagy vannak saját szakértőik, vagy ha nincsenek, akkor meghallgatják a független hozzáértőket, akiknek a napi munkájuk az, hogy értenek egy adott témához. Olyat szeretnék, aki nem faék módjára kormányoz, mint elefánt a porcelánboltban és legalább hallomásból ismeri a józan paraszti észt. Olyat szeretnék, aki szerint a demokrácia az, amikor minél többféle vélemény meghallgattatik, nem az, hogy négyévente ő jöhet ki győztesen valami választásnak csúfolt össznépi rendezvényen. Aki ésszel képviseli az országot külföldön, nem úgy, mint egy tajparaszt. Aki legalább zavarba jön attól, hogy a zembereknek nem tetszik az, amit csinál. Akinek van annyi esze, hogy ne fástól lopja a cseresznyét, amikor rájön a lopási kényszer, hanem a termésből dézsmá ésszel, a fát meg a termés többi részét otthagyja, ahol van, hogy jusson annak is akié. Aki visszaállítaná a korábbi választási rendszert. Vagy egy ahhoz hasonlót. Aki végre észreveszi, hogy a korrupció és a kontraszelekció mekkora károkat okoz nekünk és rohadt gyorsan be kéne fejezni.

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy napon ennyire földhözragadt szempontok lesznek nekem fontosak..

Egyébként, ha jól számolom, a kismillió valós és kamu párt közül kb. 3 van akiről biztosan lehet tudni, hogy köszönőviszonyban sincsenek az én kis profán elvárásaimmal. Ami azt jelenti, hogy még mindig akadnak olyanok, akik meg igen. (Mínusz mszp, mert ők az utolsókat rúgják, még ha húzzák is, mint Mari néni a rétes tésztát.) Vagyis a helyzet komoly, de nem reménytelen. Bízzunk benne, hogy nem lesz rosszabb 2018-ban vagy az előrehozott választások idején. (Kell, hogy legyenek előrehozott választások, jó emberek vagyunk, nem érdemeljük meg, hogy ne legyen.)

Lényeg, a lényeg: nincs olyan, hogy nincs alternatíva. Van. Akkor is, ha az ember nem nyalná meg mind a tíz ujját a szavazás után. A realitások talaján maradva, nem biztos, hogy most kéne álmaink autójára vágyni, amikor egy mezei Suzuki is jól jönne, amennyiben nem rohad le minden kanyarban. Hogy mondják? Szegény ember vízzel főz?

Úgyhogy tessenek szívesek lenni elfogadni egy tanácsot: aki finnyog, az azt kapja, ami jut, ezért ezt megelőzendő, érdemes készülődni, tájékozódni, amikor meg ideje van, elmenni és felelősen szavazni. Különben Sanyi bácsi forogni fog a sírjában.

petofi.jpg

Címkék: szvsz köz
Szólj hozzá!